2009. április 1.

A honfitársaimtól ments meg Uram minket...

Munkakeresés I.

Kicsit átalakítottam a címben szereplő mondást, amit a jövőben még többször előveszek majd.
Sajnos…
Évek óta gondolkozom, és próbálom megfejteni azt a rejtélyt, hogy miért is vagyunk mi ilyenek, miért viszonyulunk egymáshoz úgy, ahogy.
De kérdezhetném úgy is, hogy magyar magyarnak farkasa?

Térjünk vissza azonban a munkakereséshez: még javában otthon szerveztük a nagy utazást, amikor az interneten találtunk két olyan ügynököt, akivel magyarul lehetett kommunikálni. Az egyik alapvetően magánszemélyekkel foglalkozott, a másik inkább magyar cégeket hozott ki.
Mindegyiknek korrekt weboldala van, a telefonos egyeztetés alkalmával nagyon pozitív kép jött le. (jah, kérem a mézesmadzag)
Miután mindkettővel beszéltem, az elsőt részesítettem előnyben. Kiérkezésünk után fel is kerestük Zürichben.
Ekkor derült ki, hogy ő ugyan munkát nem tud (hoppá!), csak megírja a svájci kompatibilis CV-t, 400 frankért, és igény esetén elküldözgeti azokra a helyekre, amit mi kiválasztunk, potom 32 frankért. (1 frankért viszi posta)
Tollas a hátam? Vagy mi?

Hamar jött a kijózanodás, hogy ez így nem lesz jó, így hamar elköszöntünk tőle. Minden nap reggel és este néztük a munkaügyi hivatal honlapját, és lőttünk mindenre, ami mozog.
Mivel a páromnak előzőleg volt egy építőipari cége, ezért ezen belül (leszámítva a villany- és fűtésszerelést), nem lehetett megfogni.
1-2 hónap után szembesültünk azzal, hogy itt nekünk babér nem terem, mert nincs engedélyünk.
Válság van, és különben is macera a cégeknek az engedély intézése.

Nos, akkor hogyan tovább?
Nem volt mit tenni, felvettük a kapcsolatot a másik céggel, bízva abban, hogy ott nagyobb sikerrel járunk.
A másik ügynökség fő tevékenysége, hogy cégeket mentenek ki  a volt szocialista utódállamokból, kedvező adózással kecsegtetve. Természetesen ők is rendelkeznek csili-vili mézesmadzag weboldallal, hatalmas irodaházzal. Milyen meglepő,  itt is ígéret hegyek, ami már messziről büdös volt, de mivel más ésszerű választásunk nem volt, így náluk kötöttünk ki, mondván, majd csak alakul valahogy, meg kell szerezzük a hőn áhított tartózkodási engedélyt.  Alakult is egészen a cég bejegyzésig, utána viszont minden dolog elakadt, már nem voltunk fontosak. Kifizettük az alapítási költségeket, és  Isten neki fakereszt…

 Ettől a verziótól, mármint hogy legyen egy cégünk, nem féltünk, mert régebben is volt a páromnak egy nem is kicsi vállalkozása, szóval volt fogalmunk erről a létről is. Mielőtt valaki megkérdezné, hogy azt miért adtuk fel, röviden csak annyit, hogy kapcsolja be a tv-t. A szokásos téma: munka elvégezve, pénz sehol. Ez később sporttá vált a fővállalkozók körében, így mielőtt még nagyobb baj lett volna, a vállalkozást bezártuk.

Ott voltunk egy GmbH-val, egy bejelentett munkavállalóval, aki után járulékokat kellett fizetni, munka nélkül. Viszont végre nem illegálisan voltunk az országban. Néha tanácstalanok voltunk, de azt tudtuk, hogy nem szabad feladni, sikerülnie kell.

Persze, a munkavállaló bejelentése sem volt egyszerű, és olcsó sem. Ugyanis a cégek kötelesek felvenni a munkahelyre helybelit, minden állást meg kell pályáztatni, és ha többszöri pályáztatás után nem akad megfelelő, akkor lehet cask külföldit alkalmazni.
Vicces, hogy a saját cégembe, a saját állásomra pályázatot kell kiírni.

Rengeteg sztorink van ebből az időszakból, amin ma már nevetünk, akkor néha sírtunk. Egyet elmesélek, ízelítőül…
Amikor bejegyzetük a céget, végre vehettünk mobil-netet, ami már jóval kedvezőbb volt az árfekvést illetően  is, és persze annyit használtuk,amennyit akartuk. Ez tök jól hangzik, ha ugye lett volna térerő. Persze, nem olyan fából faragtak bennünket, hogy ezt a problémát ne oldjuk meg, így mondtam:  Meg kell keresni a térerőt! Meg is találtuk… egy vadles tetején… képzeld el, amikor két elmebeteg az esőben, talpig bebugyolálva ül a vadlesen és internetezik… :- ) Mókás lehetett a látvány…