2011. február 24.

Mindent kétszer csinál, kétszer csinál...

... avagy csőtörés, vagy mi a szösz?

A költözés c. fejezetnél írtam, hogy később még visszatérek a konyhában lévő parkettára, amit a beköltözéskor raktunk le, az elviselhetetlen taposó helyére.

Hogy milyen összefüggésben kerül terítékre a parketta ismét?
Íme:
minap észrevettem, hogy a mosogató előtt, ha rálépek a parkettára, nedves a  nút.
A fenébe, mondtam magamnak.
Biztosan a tegnapi kilöttyintett víz szaladt alá.
Bosszantott.

Aztán másnap még több víz jött fel, és már máshonnan is. Harmadnapra elkezdett felválni a parketta széle...

Hoppá! Ez már több a soknál, ez már nem az a pár csepp, ami kilöttyent...
Mivel épp egyedül voltam, nem akartam megbontani az egészet, hisz ömleni azért nem ömlött a víz, a parkettnak meg már úgy is lőttek.
A hét végén a párom megnézte mi a baj. Kiderült, hogy a mosógép cserénél, a gelernt szerelő elfelejtett valami csapot elzárni, és szépen csordogált a víz.
Hova máshova? A parketta alá.

Nem maradt más hátra, mint szólni a tulajnak, hogy ismét probléma van. A mosógép ugyan remekül működik, csak a parkettát kell cserélni.

Feljött, megnézte. Láss csodát, tényleg. Sikerült vele megegyezni, hogy majd kicseréljük mi, a biztosító meg kifizeti.
El is ballagtam a Bauhaus-ba, és az első elrontott színválasztásom után, most egy világosabb parkettát választottam.
Egy délelőtt meg is csináltuk, régi felszed, új lerak, nem nagy kunszt. Pláne, hogy pár hónapja már egyszer megcsináltuk.

Végül én jól jártam, lett  új parkettám.
:D



2011. február 17.

Mekk Mester is megirigyelné...

Az ember könnyen hozzá tud szokni a jóhoz. Emlékszem, amikor otthon az első mosogatógépem megvettem, mennyire örültem, hogy nem kell már az időt tölteni a kézi mosogatással.
Szerencsére, ezt a "luxust" itt kell sem nélkülözni, hisz minden lakásban van gép.

Bár nem vagyok egy mosogatógép szakértő, de legutolsó otthoni típus nyomába egyik sem ér, de nem is ez a lényeg.
Egyik nap észrevettem, hogy valami gond van. Ugyan nem kezdett el villogni a hibát jelző gomb, de a víz szívásakor hallatszó jellegzetes zúgás elmaradt.
Rögtön leállítottam a programot, és megnéztem mi lehet a baj. Nem lettem okosabb,  megpróbáltam még párszor újraindítani, hátha...
Hát, nem.

Így aztán jeleztük a tulajdonosnak, hogy probléma van, küldjön szerelőt.
A szerelő meg is érkezett egy hét múlva, mivel csak akkor szóltak neki. Emberünk echte svájci, alig értettem mit hablatyol.
Megpróbálta elindítani.
Szerencsére, Murphy nem volt jelen, a hiba igazolódott.

A szerelő csak hümmögött, kb. annyi fogalma lehetett a hibáról, mint nekem.
Semmi.
Azt mondta, nem lehet nagy a probléma, biztos a vezérlő egység romlott el, kicseréli. Gondoltam magamban, hajrá.
Megtörtént a csere, újraindítás, semmi.
Újabb hümmögés.
Aztán egy picit idegesebben azt mondta: nem fogok én ezzel szarakodni, fogalmam sincs mi a baja, vegyen újat a tulaj.
Mondanom sem kell, kicsit  meglepődtem, tudva, hogy ő egy képzett szerelő, a márkaszervizből, akinek már a kiszállási díja sem két fillér.
Tulajdonképp, nekem mindegy.

Így amikor előkerült a góré neki is azt mondta, hogy javíthatatlan, csere kell.
Két nap múlva hozták az újat, aminek az ára több mint ezer frank volt. Hát persze, hogy úgy csinálták anno a konyhabútort, hogy valami speciális méret volt csak jó.
Tulajdonképp, nekem mindegy.

Jött  a szerelő (ugyanaz), szépen beállította, bekötötte.
Próba.
Meglepetés. Überraschung. Surprise.
Igen.
A mosogatógép ismét nem szív vizet.
Tulajdonképp, nekem mindegy.

Csak a jó neveltetésem tiltotta, hogy hangosan felröhögjek, de komoly erőfeszítésbe telt elkerülése.
Szerelőnk bőszen vakargatja a fejét, tulaj néz tanácstalanul.
Mivel ezt már nem lehetett ismét újra cserélni emberünk a hiba után kutakodott.
Nyilván az már számára is kiderült, hogy nem a géppel van a hiba.
Kis idő múltán rájött, hogy egy apró cső, aminek egyébként max. az lehet a funkciója hogy hibaforrás legyen, eldugult, és nem engedte át a vizet.
Cső kipucol, gép indul.
Hurrá!
Immáron két jó mosogatógépünk van.
A régit ugyanis otthagyták.
A "büntetésünk" annyi volt, hogy cipelhettük a padlásra a régit.

A történetnek itt még nincs vége. Folytatás a Mindent kétszer csinál, kétszer csinál c. írásban




2011. február 5.

A honfitársaimtól ments meg Uram...

Magyar bál - magyar ház...
Egyik ismerős hívta fel a figyelmünket a Zürichben lévő magyar közösségre.
Örültünk neki, mert hát idegenben, mégiscsak tartozna valahova az ember.  Javasolták még a vasárnapi Istentiszteletet is (mondván ott el lehet intézni mindent), de ha eddig nem voltam vallásos, már nem is leszek. Pláne nem számításból.
Félreértés ne essék, semmi bajom a hívőkkel, tisztelem őket, de az "ez a divat" miatti vallásos emberek egyenesen taszítanak. Én csak hobby hívőknek nevezem őket.

Ennek a szíves invitálásnak így nem tettünk eleget, de figyelmesen nézegettem a weboldalukat továbbra is. Meg kell jegyeznem szellemisége nem nagyon állt közel hozzám.

Idővel megakadt a szemem egy felhíváson, miszerint a minden évben megrendezésre kerülő báljukra táncolni vágyó fiatalokat várnak.
Gondoltam, remek alkalom az ismerkedésre. Jelentkeztünk, báli ruhát vásároltunk a  lánykának, aki izgatottan készült az első báljára.

Megvettük a belépőket is, majd szépen "díszmagyarba" vágva elmentünk az estére.
Hogy fogalmazzak diplomatikusan? Nagy csalódás volt.
Gyakorlatilag akkor éreztem magam ennyire kívülállóként , amikor mint egyszerű falusi kislány először mentem a nagyvárosi iskolába, 10 évesen.

(Volt szerencsénk  jó néhány rendezvényen/ estélyen megjelenni, nem arról volt szó, hogy nem tudtunk volna kezelni a helyzetet. :)    )

Sorra érkeztek az "előkelő" vendégek. Úgy magyarosan: rázzuk a rongyot, sok esetben a semmire.
Néhányukat már hírből ismertük, no nem jó hírből.
De itt, évente egyszer meg kell mutatni a magyarok Úristenit!
Megláttuk.
Mintha otthon lettünk volna: ki milyen kocsit "újított" az elmúlt évben, ki cserélte le a nercbundát... sunyi szemek méregették egymást. 

A fiatalok tánca remekül sikerült, a lányom gyönyörű volt. A várt hatás, hogy majd jól érzi magát, vagy új ismerősökre lel, elmaradt. Az itt született gyerekek már magukba szívták a svájci zárkózottságot. El voltak magukban, és egymás társaságában.
Ismét fülemben csengett a korábban elhangzott mondat:" Minek jöttél te ide?"

A vacsorát meg sem vártuk, mert amikor kiderült, hogy két terem van, egyikben a fontos vendégek, a másikban a kevésbé fontosak, no akkor végképp elment a kedvem a társaságtól.
Volt ott még néhány "új beszálló", akik hasonlóképp érezték magukat.

Utólag kiderült, hogy ez egy zárt kör/közösség, jórészt 56-ban vagy, azután érkezettek és leszármazottaik.
Fő eszmeiségük is e  tárgy köré épül.
Persze, nem azt mondom, hogy el kell felejteni a múltat, de könyörgöm 2011 van.
Állandóan azt hallgatni, hogy nekik mennyire nehéz volt menekültként, kicsit unalmas. Főleg, hogy lövésük sincs arról milyen nehéz annak, aki nem menekültként érkezett.
:)