Munkakeresés I.
Kicsit átalakítottam a címben szereplő mondást, amit a jövőben még
többször előveszek majd.
Sajnos…
Évek óta gondolkozom, és próbálom megfejteni azt a
rejtélyt, hogy miért is vagyunk mi ilyenek, miért viszonyulunk egymáshoz úgy,
ahogy.
De kérdezhetném úgy is, hogy magyar magyarnak farkasa?
Térjünk vissza azonban a munkakereséshez: még javában
otthon szerveztük a nagy utazást, amikor az interneten találtunk két olyan
ügynököt, akivel magyarul lehetett kommunikálni. Az egyik alapvetően
magánszemélyekkel foglalkozott, a másik inkább magyar cégeket hozott ki.
Mindegyiknek korrekt weboldala van, a telefonos
egyeztetés alkalmával nagyon pozitív kép jött le. (jah, kérem a mézesmadzag)
Miután mindkettővel beszéltem, az elsőt részesítettem
előnyben. Kiérkezésünk után fel is kerestük Zürichben.
Ekkor derült ki, hogy ő ugyan munkát nem tud (hoppá!),
csak megírja a svájci kompatibilis CV-t, 400 frankért, és igény esetén
elküldözgeti azokra a helyekre, amit mi kiválasztunk, potom 32 frankért. (1
frankért viszi posta)
Tollas a hátam? Vagy mi?
Hamar jött a kijózanodás, hogy ez így nem lesz jó, így hamar elköszöntünk tőle. Minden
nap reggel és este néztük a munkaügyi hivatal honlapját, és lőttünk mindenre,
ami mozog.
Mivel a páromnak előzőleg volt egy építőipari cége, ezért
ezen belül (leszámítva a villany- és fűtésszerelést), nem lehetett megfogni.
1-2 hónap után szembesültünk azzal, hogy itt nekünk babér
nem terem, mert nincs engedélyünk.
Válság van, és különben is macera a cégeknek az engedély
intézése.
Nos, akkor hogyan tovább?
Nem volt mit tenni, felvettük a kapcsolatot a másik
céggel, bízva abban, hogy ott nagyobb sikerrel járunk.
A másik ügynökség fő tevékenysége, hogy cégeket
mentenek ki a volt szocialista
utódállamokból, kedvező adózással kecsegtetve. Természetesen ők is rendelkeznek
csili-vili mézesmadzag weboldallal, hatalmas irodaházzal. Milyen meglepő, itt is ígéret hegyek, ami már messziről büdös
volt, de mivel más ésszerű választásunk nem volt, így náluk kötöttünk ki,
mondván, majd csak alakul valahogy, meg kell szerezzük a hőn áhított
tartózkodási engedélyt. Alakult is
egészen a cég bejegyzésig, utána viszont minden dolog elakadt, már nem voltunk
fontosak. Kifizettük az alapítási költségeket, és Isten neki fakereszt…
Ettől a
verziótól, mármint hogy legyen egy cégünk, nem féltünk, mert régebben is volt a
páromnak egy nem is kicsi vállalkozása, szóval volt fogalmunk erről a létről
is. Mielőtt valaki megkérdezné, hogy azt miért adtuk fel, röviden csak annyit,
hogy kapcsolja be a tv-t. A szokásos téma: munka elvégezve, pénz sehol. Ez
később sporttá vált a fővállalkozók körében, így mielőtt még nagyobb baj lett
volna, a vállalkozást bezártuk.
Ott
voltunk egy GmbH-val, egy bejelentett munkavállalóval, aki után járulékokat
kellett fizetni, munka nélkül. Viszont végre nem
illegálisan voltunk az országban. Néha tanácstalanok voltunk, de azt tudtuk,
hogy nem szabad feladni, sikerülnie kell.
Persze,
a munkavállaló bejelentése sem volt egyszerű, és olcsó sem. Ugyanis a cégek
kötelesek felvenni a munkahelyre helybelit, minden állást meg kell pályáztatni,
és ha többszöri pályáztatás után nem akad megfelelő, akkor lehet cask külföldit
alkalmazni.
Vicces,
hogy a saját cégembe, a saját állásomra pályázatot kell kiírni.
Rengeteg sztorink van ebből az
időszakból, amin ma már nevetünk, akkor néha sírtunk. Egyet elmesélek,
ízelítőül…
Amikor bejegyzetük a céget, végre
vehettünk mobil-netet, ami már jóval kedvezőbb volt az árfekvést illetően is, és persze annyit használtuk,amennyit
akartuk. Ez tök jól hangzik, ha ugye lett volna térerő. Persze, nem olyan fából
faragtak bennünket, hogy ezt a problémát ne oldjuk meg, így mondtam: Meg kell keresni a térerőt! Meg is találtuk…
egy vadles tetején… képzeld el, amikor két elmebeteg az esőben, talpig
bebugyolálva ül a vadlesen és internetezik… :- ) Mókás lehetett a látvány…