A svájci
demokrácia kialakulásáról írt cikkben már érintettem a történelmet, most egy
picit részletesebben, ebből a szemszögből vizsgálva írok róla.
A svájciak,
az alemannok, a burgundiak, a beolvadt kelták és a rómaiságukat megőrző
raeatiak, változó hatalmak alatt próbálkoznak a saját önállóságuk
megteremtésére, önmeghatározásukra.
A Gotthard
lábánál elhelyezkedő Uri kantonnak kulcsszerepe van. A beszedett útvám komoly
bevételt képez, ami biztosítja a király jövedelmét. A hágón keresztül nem csak
áruforgalom van, hanem a hírek is itt jutnak át Itáliából, többek között az
erős és független városokról is.
Uri 1340-ben
szabadságlevelet kap VI. Henriktől. A királyi jogokat a helybéliek közül
kijelölt Ammann gyakorolja.
A szomszédos
Schwyz kanton is önálló volt, neki még 1240-ben II. Frigyes adott
szabadságlevelet.
Azonban
ezeket a jogokat az egyházzal és a világi urakkal szemben is meg kellett
erősíteni, aminek a lehetősége I. Rudolf 1291-ben bekövetkezett haláléval vált
lehetővé.
Uri, Schwyz
és a harmadik szomszédos terület Unterwalden (a három őskanton), a hagyomány
szerint a Vierwaldstädti- tó partján, a Rütli réten örökös szövetséget köt.
(1291. augusztus
1. - az államalapítás ünnepe, nemzeti ünnep)
A
megállapodás a három völgy szabad parasztjai között az együttműködésre, a
védelemre irányul, mindenféle támadás ellen. A tisztségviselőiket, bíráikat
maguk választják. Ugyanakkor a megállapodás nem érvényes a felsőbbségektől való
függés felmondására, vagy a birodalomból való kiszakadásra.
Ezért a máig
fennmaradt, de a későbbiekben megtalált latin nyelvű Bundesbrief nem tekinthető
a svájci szövetséges állam alapító okiratának.
Németül:
«In Gottes Namen. Amen. Das
öffentliche Ansehen und Wohl erfordert, dass Friedensordnungen dauernde Geltung
gegeben werde. – Darum haben alle Leute der Talschaft Uri, die Gesamtheit des
Tales Schwyz und die Gemeinde der Leute der unteren Talschaft von Unterwalden
im Hinblick auf die Arglist der Zeit zu ihrem besseren Schutz und zu ihrer
Erhaltung einander Beistand, Rat und Förderung mit Leib und Gut innerhalb ihrer
Täler und ausserhalb nach ihrem ganzen Vermögen zugesagt gegen alle und jeden,
die ihnen oder jemand aus ihnen Gewalt oder Unrecht an Leib oder Gut antun. –
Und auf jeden Fall hat jede Gemeinde der andern Beistand auf eigene Kosten zur
Abwehr und Vergeltung von böswilligem Angriff und Unrecht eidlich gelobt in
Erneuerung des alten, eidlich bekräftigten Bundes, – jedoch in der Weise, dass
jeder nach seinem Stand seinem Herren geziemend dienen soll. – Wir haben auch
einhellig gelobt und festgesetzt, dass wir in den Tälern durchaus keinen
Richter, der das Amt irgendwie um Geld oder Geldeswert erworben hat oder nicht unser
Einwohner oder Landmann ist, annehmen sollen. – Entsteht Streit unter
Eidgenossen, so sollen die Einsichtigsten unter ihnen vermitteln und dem Teil,
der den Spruch zurückweist, die anderen entgegentreten. – Vor allem ist
bestimmt, dass, wer einen andern böswillig, ohne Schuld, tötet, wenn er nicht
seine Unschuld erweisen kann, darum sein Leben verlieren soll und, falls er
entwichen ist, niemals zurückkehren darf. Wer ihn aufnimmt und schützt, ist aus
dem Land zu verweisen, bis ihn die Eidgenossen zurückrufen. – Schädigt einer
einen Eidgenossen durch Brand, so darf er nimmermehr als Landmann geachtet
werden, und wer ihn in den Tälern hegt und schützt, ist dem Geschädigten
ersatzpflichtig. – Wer einen der Eidgenossen beraubt oder irgendwie schädigt,
dessen Gut in den Tälern soll für den Schadenersatz haften. – Niemand soll
einen andern, ausser einen anerkannten Schuldner oder Bürgen, pfänden und auch
dann nur mit Erlaubnis seines Richters. – Im übrigen soll jeder seinem Richter
gehorchen und, wo nötig, den Richter im Tal, vor dem er zu antworten hat,
bezeichnen. – Gehorcht einer dem Gericht nicht und es kommt ein Eidgenosse
dadurch zu Schaden, so haben alle andern jenen zur Genugtuung anzuhalten. –
Entsteht Krieg oder Zwietracht zwischen Eidgenossen und will ein Teil sich dem
Rechtsspruch oder der Gutmachung entziehen, so sind die Eidgenossen gehalten,
den andern zu schützen. – Diese Ordnungen sollen, so Gott will, dauernden
Bestand haben. Zu Urkund dessen ist auf Verlangen der Vorgenannten diese
Urkunde gefertigt und mit den Siegeln der drei vorgenannten Gemeinden und Täler
bekräftigt worden. Geschehen im Jahre des Herrn 1291 zu Anfang des Monats
August.»
– Quellenwerk zur Entstehung der Schweizerischen
Eidgenossenschaft Abt. 1, Urkunden Bd. 1, Aarau 1933
Latinul:
«In nomine
domini amen. Honestati consulitur et utilitati publice providetur, dum pacta
quietis et pacis statu debito solidantur. Noverint igitur universi, quod
homines vallis Uranie universitasque vallis de Switz ac communitas hominum
Intramontanorum Vallis Inferioris maliciam temporis attendentes, ut se et sua
magis defendere valeant et in statu debito melius conservare, fide bona
promiserunt invicem sibi assistere auxilio, consilio quolibet ac favore,
personis et rebus, infra valles et extra, toto posse, toto nisu contra omnes ac
singulos, qui eis vel alicui de ipsis aliquam intulerint violenciam, molestiam
aut iniuriam in personis et rebus malum quodlibet machinando. Ac in omnem
eventum quelibet universitas promisit alteri accurrere, cum necesse fuerit, ad
succurrendum et in expensis propriis, prout opus fuerit, contra impetus
malignorum resistere, iniurias vindicare, prestito super hiis corporaliter
iuramento absque dolo servandis antiquam confederationis formam iuramento
vallatam presentibus innovando. Ita tamen, quod quilibet homo iuxta sui nominis
conditionem domino suo convenienter subesse teneatur et servire. Communi etiam
consilio et favore unanimi promisimus, statuimus ac ordinavimus, ut in vallibus
prenotatis nullum iudicem, qui ipsum officium aliquo precio vel peccunia
aliqualiter comparaverit vel qui noster incola vel conprovincialis non fuerit,
aliquatenus accipiamus vel acceptamus. Si vero dissensio suborta fuerit inter
aliquos conspiratos, prudenciores de conspiratis accedere debent ad sopiendam
discordiam inter partes, prout ipsis videbitur expedire, et que pars illam
respueret ordinationem, alii contrarii deberent fore conspirati. Super omnia
autem inter ipsos extitit statutum, ut, qui alium fraudulenter et sine culpa
trucidaverit, si deprehensus fuerit, vitam ammittat, nisi suam de dicto
maleficio valeat ostendere innocenciam, suis nefandis culpis exigentibus, et si
forsan discesserit, numquam remeare debet. Receptatores et defensores prefati
malefactoris a vallibus segregandi sunt, donec a coniuratis provide revocentur.
Si quis vero quemquam de conspiratis die seu nocte silentio fraudulenter per
incendium vastaverit, is numquam haberi debet pro conprovinciali. Et si quis
dictum malefactorem fovet et defendit infra valles, satisfactionem prestare
debet dampnificato. Ad hec si quis de coniuratis alium rebus spoliaverit vel
dampnificaverit qualitercumque, si res nocentis infra valles possunt reperiri,
servari debent ad procurandam secundum iusticiam lesis satisfactionem. Insuper
nullus capere debet pignus alterius, nisi sit manifeste debitor vel fideiussor,
et hoc tantum fieri debet de licencia sui iudicis speciali. Preter hec quilibet
obedire debet suo iudici et ipsum, si necesse fuerit, iudicem ostendere infra
[valles], sub quo parere potius debeat iuri. Et si quis iudicio rebellis
exstiterit ac de ipsius pertinatia quis de conspiratis dampnif[i]catus fuerit,
predictum contumacem ad prestandam satisfactionem iurati conpellere tenentur
universi. Si vero guerra vel discordia inter aliquos de conspiratis suborta
fuerit, si pars una litigantium iusticie vel satisfactionis non curat recipere
complementum, reliquam defendere tenentur coniurati. Suprascriptis statutis pro
communi utilitate salubriter ordinatis concedente domino in perpetuum duraturis.
In cuius facti evidentiam presens instrumentum ad peti[ci]onem predictorum
confectum sigillorum prefatarum trium universitatum et vallium est munimine
roboratum. Actum anno domini m° cc° Lxxxx° primo incipiente mense Augusto.»
Ha már erről a korról beszélünk, feltétlenül meg kell említeni Tell
Vilmos nevét. A mai napig vita forrása, hogy története csak legenda-e, vagy
valóban létező személyről van-e szó.
Tell Vilmosról bővebben itt:
Tell Vilmos
legendája csak 1452-ben került feljegyzésre a Sarneni Fehér könyvben (Weisses
Buch von Sarnen). Így hatása csak a későbbiekben válok fontossá a svájci
öntudat kialakulásában.
Schiller
színdarabja, mely a legendát dolgozza fel, lesz a svájci dráma, Rossini aperája
a Gugliemo Tell a svájci nemzeti opera.
Tell Vilmos
számszeríja a svájci minőség védjegye.
Időközben a
Habsburgok, akik osztrák birtokokat szereztek, nem szívesen adják fel a svájci
területeket sem. Az 1298-ben megválasztott Habsburg I. Albrecht nem ismerte el
Uri és Schwyz szabadságlevelét. Ugyanakkor a Schwyz és az einsiedelni kolostor
régen fennálló harcában a kolostor mellé áll. Schwyz nem nézi ezt jó szemmel, és
1314-ben rajtaütésszerűen megtámadják kolostort, kifosztják és foglyokat is
szednek. A konstanzi püspök ezért kiátkozza, a király pedig törvényen kívülieknek
nyilvánítja őket.
Egy évvel
később ez jó ürügy a Habsburg hercegeknek ( Frigyes és Lipót), hogy
megleckéztessék őket, fényes seregüket azonban csúfosan megverik.
E győzelem
után a három kanton megerősíti, világosan megfogalmazva a korábbi dokumentumot.
A szövetséget ettől kezdve Eidgenossenschaft, Esküdt szövetségnek nevezik.
Az
Eidgenossenschaft ma az egész svájci államot jelenti.
Ezután
további városok csatlakoztak: 1332-ben Luzern, 1351-ben Zürich (akik folyamatos
harcban álltak a Habsburg grófokkal), 1352-ben Zug és Glarus, végül 1353-ban
Bern. Ezt a nyolc tagból álló szövetséget nevezték Achtörtige
Eidgenossenschaft-nak.
Még
meglehetősen vegyes képződmény volt, tagjai és kötelezettségük sem egységes. A
szövetség falusi közösségek parasztjainak, városi céhes polgárok, kézművesek,
kereskedők és nemesek összefogása, különböző indíttatásból. Az őskantonok
szabadságukat védték elszántan, ugyanakkor Zürich hajlandó volt egyezkedni az
osztrák házzal, Bern ugyanakkor elutasította ezt. Ezzel együtt a szövetség erős
marad. Luzern, nem törődve a Habsburgokkal átveszi a városi soltész
kijelölési jogát, elfoglalja az akkor még osztrák Entlebuchot és Sempachot.
III. Lipót ezt nem nézi jó szemmel, és kihívásnak gondolja, jó alkalomnak
tekinti a szövetség végleges felszámolására.
1386-ban
hatalmas saját és toborzott sereggel indul Bruggból, mire azonban a nyári
hőségben odaérnek az elcsigázott harcosokat lemészárolják (III. Lipót is
elesik).
Két évvel
később a Habsburgok ismételt kísérlete is elbukik, amikor Glarust szeretnék
visszaszerezni (Nefälsi csata).
Ezek után a
Habsburgok kerülik a további összecsapásokat, 1389-ben fegyverszünetet kötnek,
majd 1394- ben béke szerződés születik, amit 1412-ben még öt évre
meghosszabbítanak.
Az általános
béke nem tart sokáig, mert az időközben megerősödött katonai erejű
szövetségesek maguk is hódításba kezdenek.
Fontos tényező
volt, hogy a szövetséghez tartozó területek biztosították azt a gazdasági
hátteret, ami szükséges volt a hódító háborúkhoz, valamint a jól képzett,
szabad katonákból álló hadsereg. Ekkorra jelentős harci tapasztalatokat
halmoztak fel, nem csak a Habsburgok ellen vívott harcokban, de zsoldosként
Európa, elsősorban Itália harcmezőin (a svájci zsoldos egy fogalommá lett,
amiért az európai uralkodóházak versenyeztek.)
A svájci gárdáról bővebben itt:
A
terjeszkedési lehetőséget a nemzetközi kapcsolatok is elősegítették: a
Birodalomtól nem kellett tartania, Franciaország még nyakig volt merülve a
Százéves háborúba, Burgundia a század második felében okozott csak problémákat,
Itália pedig állandó háborúskodás színtere volt.
A
nyolctagú szövetségben Bern kivételével mindenki ún. gotthardista politikát
vallott, vagyis Lombardiában látták álmaik tartományát. Ebben
Uri volt az élharcos ez földrajzi helyzetét nézve érthető is, hiszen ő volt
határos a szomszédos Leventinával, amely már Lombardiához tartozott.
1403-ban Uri és Obwalden szövetséget kötöttek Leventinával, 1407-ben hasonló
lépésre szánták magukat Mesolcina uraival, a de Sacco bárókkal. 1410-ben Uri és
Urseren társulási szerződést kötöttek. 1407-től egyébként a két erdei kanton
állandó hadjáratot folytatott a lombard Elő-Alpokban (Val d’Ossola,
Vallemaggia, Verzasca, 1419-ben még Bellinzonát is megszerezték), 1418-ban
Zsigmond császár elismerte a hódításokat és az említett területek felett a szövetség
uralmát.
Milánó hercege, Filippo Maria Visconti viszont megelégelte a folyamatos
területvesztést és tárgyalásokat kezdett a szövetséggel Bellinzona
visszaszerzésére.
Miután ezek
visszautasították a herceg közeledését, annak nem maradt más választása, mint a
nyílt háború. Megbízta hát a Carmagnolának is nevezett Francesco da Bussonét,
hogy hódítsa vissza az elveszett területeket. Carmagnola nem vesztegette az
időt, néhány nap alatt visszahódította Bellinzonát, Rivierát, Bleniót és
Leventinát a Piottino hegyig.
Az Uri
kantonbéliek a nidwaldeniekkel, luzerniekkel és a zugiakkal együtt Arbedo
közelében gyülekeztek Bellinzona sikertelen ostromát követően (megpróbálták
visszaszerezni), hogy itt várják be a schwyzereket, glarusiakat és zürichieket.
1422. június 30-án egy titokban jól előkészített csapatösszevonásnak köszönhetően Carmagnola Arbedo mellett legyőzte a
konföderációs erőket. Egy csapásra majdnem az egész itáliai hódítás odaveszett.
Az Uri
kanton bő másfél évtizedig nyugton maradt, de a ’40-es évek elején újra
megindult délnek. 1441-ben sikerült Leventinát újra az uralma alá hajtani, sőt
1449 elejére már nemcsak Leventina, hanem Riviera is Uri és szövetségesei
kezére került. A kísértés nagy volt, hogy rég dédelgetett álmukat
megvalósítsák, azaz Bellinzonát a hatalmukba kerítsék, de 1449. július 6-án, a
Giovanni della Noce által vezetett milánói seregek legyőzték Uri hadseregét, és
visszafoglalták Rivierát, ezzel Bellinzona távoli álommá vált. Mindenesetre
Leventinát sikerült bebiztosítani, Milánó először 1466-ban, majd véglegesen
1478-ban elismerte az uriak jogát Leventina felett.
A Burgund
háború
A Burgund háború volt nemzetközi szempontból a szövetség első nagy szereplése.
Ebben a háborúban ugyanis közvetve, vagy közvetlenül érintett volt Burgundia, a
Konföderáció, Franciaország és az osztrák tartományok.
Az eseményeket Habsburg Zsigmond, osztrák herceg indította el, aki
Burgundiával, egész pontosan Merész Károllyal kötött szövetséget, azzal a
céllal, hogy a szövetségeseket lekösse nyugaton. Károly be is söpörte az 1469.
május 9.-én a Saint-Omeri-i megállapodásban neki juttatott területeket (ez
által a Konföderáció szomszédja lett), de valahogy elfeledkezett arról, hogy
ezért cserébe neki valamit nyújtani kellene. Károly eddig egy szívélyes
„távolsági” kapcsolatra törekedett újdonsült szomszédaival.
Károly, Peter von Hagenbachot
nevezte ki a Habsburgoktól kapott területek élére, az ő gazdaságpolitikája
növelte Merész Károly ellenségeinek számát, ugyanis megtiltotta alattvalóinak a
gabonakereskedelmet a felső-rajnai birodalmi városokkal, ami a környező
hatalmakat válaszlépésre kényszerítette. Bázel és Strassburg Bernhez fordult
segítségért, aki szövetségese volt annak a Mülhausennek, amelyet maga von
Hagenbach szorongatott. Ugyanakkor Bernt elbizonytalanította a tény, hogy új
szomszédja (Burgundia) elzárhatja a svájci fennsíkon átvezető kereskedelmi
útjait, amelyek az értékes genfi piaccal kötötték össze.
Habsburg Zsigmond kezdett elégedetlen lenni szövetségesével, Károllyal, hiszen
ez utóbbi, ahelyett, hogy akcióba lendült volna a Konföderációval szemben,
igyekezett fenntartani a békét. Így aztán az osztrák herceg 1474. július 30.-án
Konstanzban egyezségre jutott a szövetségesekkel, és megkötötték az Örök Békét.
A felek között XI. Lajos, francia király közvetített.
Az előzményekhez tartozik még, hogy szintén Konstanzban 1474. március 31-én a
nyolctagú Konföderáció, Solothurn, Strassburg, Bázel, Colmar és Schlettstadt
egy tíz évre szóló szövetséget kötöttek a bázeli és strassburgi püspökkel. Az előbb
említett négy rajnai város a püspökeikkel és Habsburg Zsigmonddal együtt 1474.
április 4-én megalapították az Alsó Uniót, később a Rajna menti városok
segítettek Zsigmondnak visszaszerezni burgundi birtokait.
Peter von Hagenbachot 1474. április 11-én fogták el Breisach am Rhein-ben,
majd május 9-én kivégezték. Augusztusban testvére bosszú hadjáratot indított,
burgund és lombard zsoldosokkal felprédálta Felső-Elzászt. Az antiburgund liga katonai válaszlépésre szánta magát, megtámadta a Burgund szabadgrófságot, amire
Bernnek már régóta fájt a foga. A győzelem nem maradt el, november 13-án
Héricourtnál vereséget mértek a 12.000 főt számláló burgund seregre.
Merész Károly 1474 augusztusa és 1475 júniusa között Neuss (Düsseldorftól nem
messze fekvő alsó-rajnai város) ostromával volt elfoglalva, miközben
kedvezőtlen híreket kapott a Konföderáció háza tájáról. Károly ugyanis fenn
akarta tartani a békét a svájciakkal, de Bernben az Adrian von Bubenberg által
képviselt irányvonal fölé kerekedett az aktív beavatkozás politikáját követő
Niklaus von Diesbach és pártja. A Tanács száműzte Bubenberget, majd Fribourggal
és Luzernnel közösen 1475 tavaszán és nyarán csapatokat küldött Vaudba (ejtsd
vó), amely Károly szövetségesének, a Szavojáknak volt birtoka. Rövid idő alatt
16 várost és 43 erődítményt szálltak meg, az ott lakókat pedig vazullusi esküre
kötelezték. A többi kanton helytelenítette az akciót, sőt 1475 nyarán még egy
rövidéletű Bern elleni szövetséget is létrehoztak. Azok a kantonok, amelyek
helytelenítették Bern inváziós politikáját a Burgund háború végéig
fenntartották pozíciójukat, azaz a háborúba nem mint fő érdekeltek
(houptsecher) léptek be, hanem csak a segítségnyújtási kötelezettségüknek
tettek eleget.
Az vaud-i hadjárattal egy időben a Felső-Wallis az 1475. szeptember 7-én
Bernnel kötött társulási szerződés alapján megtámadta a Szavoják birtokában
lévő alsó Wallist és a Saint-Maurice-i torokig el is foglalták. Ettől kezdve ez
a terület a Sioni püspök és a hét felső-wallisi dekanátus uralma alá került.
Noha átmenetileg a Genfi-tótól délre is szereztek területeket (Chablais)
gyakorlatilag ekkor alakult ki az a területi egység, amit ma Wallis Kantonként
ismerünk.
1476 elején Károly katonai akcióra szánta magát Fribourg és Bern ellen, hogy
bosszút álljon a Vaud területén a két szövetséges részéről indított
területszerző vállalkozásért.
Grandson elfoglalása után három jelentősebb csatára került sor: Grandson 1476.
március 2, Murten 1476. június 22. és Nancy 1477. január 7. Ez utóbbi lett
Merész Károly halálának helye és időpontja, ezzel pedig véget ért egy „merész”
vállalkozás az európai politikai palettán, amit úgy hívtak: Burgundia.
Grandson-i
csata
Miután a Neuchâtel-i tárgyalások sikertelenül végződtek és Vaud nem került
vissza a Szavojákhoz, Károly 1476 januárjában 12.000 katonájával elindult
Lotharingiából. Február 21-án elfoglalta Yverdont, majd 28-án Grandsont is. A
teljes berni helyőrség odaveszett, a Neuchâteli-tóba fulladtak, vagy
felakasztották őket.
Károly a várostól északra vert tábort és két előőrsöt rendelt a tábor
védelmére. Az egyik elfoglalta Vaumarcus várát ezzel a Neuchâtel felé vezető
utat vágta el, a másik egy kicsit északabbra helyezkedett el. A hét kanton
későn küldött erősítést (ők 1475-ben ellenezték, hogy Bern megszállja Vaud-t)
ez megakadályozta, hogy visszafoglalják Grandson várát és a várost. A 18.000
fős konföderációs sereg, Bevaix-nél vert tábort és március 1-én támadta meg
Vaumarcust. Károly, akinek a serege ekkor már kb. 20.000 Főt számlált, elhagyta
táborhelyét és Concise-nál vett fel támadó pozíciót (meg kell jegyezni, hogy
serege szempontjából elég kedvezőtlen helyen). A konföderációs erők első
egysége az erdő mellett védekező állást vett fel, így várva a többi seregrészt.
Károly észlelte, hogy lovassága nem tud felülkerekedni az ellenségen, ezért úgy
döntött, hogy visszavezényli őket, és kedvezőbb helyszínt választ az
ütközethez. A visszavonulás a lehető legrosszabb időpontban történt, ugyanis a
svájci sereg nagyobb része ekkorra ért a csata helyszínére, amitől a lovagok
bepánikoltak és elmenekültek. Mindkét oldalon minimális volt a veszteség,
lovasság hiányában a svájciak nem üldözték a burgundokat, hanem nekiláttak az
ellenséges tábor fosztogatásának, és eddig történetük legnagyobb
hadizsákmányához jutottak.
Miután
Merész Károly csatát vesztett Grandson mellett, bosszú hadjárat mellett döntött
és megostromolta a Bern kezén lévő Murtent. Az ostromra 1476. június 11-én
került sor. A védőket a berni Adrian von Bubenberg irányította. Az első
rohamokat jól állták a védők, elsősorban a várfalakon elhelyezett
könnyűtüzérségnek köszönhetően. A burgundiak azonban két súlyos bombázást
irányítottak a falakra, így a védők elvesztették az ostromot.
Bern tehát harcba hívta szövetségeseit és Murten ellen vonult. Június 19-re
már majdnem mindenki táborba szállt, de Zürich 4.000 katonájára 22-ig várni
kellett. Mindkét hadsereg létszáma meghaladta a 20.000-t, és mindkettő kora
legjobbjainak számított. A burgund sereg kompakt, állandó elit
csapategységekből, a Konföderáció hirtelen mozgósított egységekből állt, akik
közül, főleg a szövetségesek egy része még nem mérkőzött meg a burgundiaiakkal,
és még kevés alkalmuk volt, hogy a konföderációs fő erőkkel összecsiszolódjanak
(ezek elsősorban osztrák és lotharingiai lovagok voltak).
A Murteni
csata
A források szerint Károly hírszerzése pontos információkat hozott a
konföderációs erők mozgásáról, létszámáról. Ennek ellenére nem tett semmit,
hogy megakadályozza a sereg Murtenhez való közeledését. Ez nem jelenti azt,
hogy készületlen volt, sőt pontosan végiggondolt terve volt arra, hogyan
fogadja az ellenséget, sőt tulajdonképpen ő választotta meg a helyszínt. A
terepadottságoknak megfelelően helyezte el a különböző fegyvernemeket, úgy hogy
a konföderációsok legfélelmetesebb alabárdosainak és pikásainak egy vizenyős
területen kellett volna átvágniuk szemben a tüzérséggel és a gyalogsággal.
A csatára 1476. június 22-én került sor. A burgundiak úgy készültek, hogy ez
lesz a csata napja, és mivel ők akartak a kezdeményezők lenni, már kora
hajnalban elfoglalták állásaikat. Az időjárás azonban nem kedvezett, mivel
egész délelőtt szakadt az eső. A burgundiaiak tehát várták az ellenséget a
szakadó esőben, az meg nem jött. Délben Károly elunta a várakozást és
visszarendelte a táborba serege javát. Ekkor törtek elő a Birchenwaldi erdőből
a Konföderáció első alakulatai (6.000 gyalogos és 1.200 lovas), pontosan ott,
ahol Károly várta (illetve már nem várta) őket. Ezt követte a 10-12.000 főt
számláló, jól képzett alabárdosokból és lándzsásokból álló fősereg, végül a
6-8.000 főre becsült utóvéd érkezett.
A burgundiaiaknak sikerült egy darabig feltartóztatni a Konföderáció támadását.
Egyrészt a tüzérség letarolta a túlbuzgó lotharingiaiakat, másrészt a
gyalogosoknak sikerült az első támadást feltartóztatni, egészen addig, amíg a
balszárnyon nem találtak egy rést, ami megfordította a csata kimenetelét. A
svájciak, áttörve a főerők vonalait megindultak Murten és a tábor felé.
A táborban fejetlenség uralkodott és bár Károly egy magaslatról megpróbálta
irányítani a védekezést, a konföderációs erők minden védelmi kísérletet
elsöpörtek. Megint a lotharingiaiak szorultak szövetségesük védelmére, hiszen
az egyetlen támadó egység volt, akit a védők a tábor védelme során sikerrel
tartóztattak fel, sőt magát a lotaringiai herceget, II. Renét is alig tudták
kimenteni.
Károly seregében angol íjászok is szolgáltak, belőlük igyekezett egy utolsó
védelmi vonalat kialakítani, de még arra sem volt idejük, hogy íjaikat
felajzzák, parancsnokukat lelőtték, ők maguk Károly többi megmaradt emberével
kereket oldottak.
A legrosszabbul Károly itáliai egységei jártak, mert a kb. 5.000 főt számláló
sereg Murtentől délre helyezkedett el, őket teljesen elvágták a többi, Károly
seregébe tartozó csapattól és a tó felé szorították őket, innen nem volt
visszaút.
A szavojaiak jobban jártak. Ők a várostól északra táboroztak, javaikat
hátrahagyva még üldözéstől sem kellett tartaniuk és közel volt Romont, amelynek
grófja volt vezetőjük, Jacques de Savoy.
A Murteni csata nem jelentette a Burgund Háború végét, de jelentős fordulatot
adott, úgy is mondhatnánk, hogy a Burgund királyság bukása innen már csak idő
kérdése volt. A Konföderáció vitathatatlan európai katonai nagyhatalommá vált,
és a de facto függetlenségéhez is már csak egy kis lépés hiányzott.
A Nancy-i csata
A Nancy-i csata a Burgund Háború utolsó csatája. A Grandsoni és Murteni
csatavesztést követően Merész Károly 1476. október 22-én elfoglalta Nancy-t
12.000 fős hadseregével. A lotharingiai herceg 1477. januárjában indított
felmentő hadjáratot 20.000 ember élén, akik között 8.000 svájci zsoldos is
szolgált.
Károly Nancytól délre alakította ki védelmi állásait. 1477. január 5-én a
lotharingiai egységek megtámadták Károly jobb szárnyát és a középső állásokat.
A burgundiaiak csak gyenge, tüzérségi ellenállásra voltak képesek, mivel
statikus védekezésre rendezkedtek be, míg a lotharingiaiak, gyors, rugalmas
manőverekkel áttörték Károly védelmi állásait. 6.000 burgundiai veszett oda,
köztük Merész Károly is.
A
Konföderáció számára csak kis területi nyereséget hozott a háború. Az 1476.
augusztus 16-i Fribourgi Béke Kongresszus visszajuttatta Vaud nagy részét a
Szavojáknak.
Bern és
Fribourg megtarthatták közös tartományként Murtent, Echallens-t, Grandson e
Orbe-t, valamint Bern saját tartományként Erlachot és Aigle-t. Ahogy már írtam,
a felső-wallisiak sem mondtak le Alsó-Wallisról, tehát az is a háború területi
nyeresége maradt.
Sokkal
jelentősebbek voltak a háború gazdasági és társadalmi következményei. Ahogy a
zürichi krónika is mondja, „rengeteg pénz áramlott be az országba”. Ez alaposan
átrendezte a társadalmi viszonyokat, a parasztok levetették „durva ruháikat és
finom kelmékre cserélték”, ahogy a kortársak látták. Tény, hogy nagyon sokan a
társadalom alsóbb rétegeiben élők zsoldosnak álltak, ami elsősorban a
városokban munkaerőhiányt okozott, ugyanakkor ez ténylegesen jól jött a vidéki
területeken, főleg a magasabban fekvő, kedvezőtlen adottságú területeken, mert
azok hajlamosabbak voltak a túlnépesedésre. Mindenfelé megjelentek a külföldi
toborzók, akik a helyi előkelőket kellően „megkenve” minden más gazdasági érdek
ellenében mindig találtak kellő számú zsoldost. A berni Diebold Schilling – szintén
kortárs – így foglalta össze a háború következményeit: „az a gonosz és átkozott
burgund zsákmány”. Ugyanis a zsákmányt nem egyenlően osztották el, a vidékiek
kevesebbet kaptak, ráadásul úgy érezték, hogy Solothurn és Fribourg egyre
jobban közeledik a szövetséghez, ami felborítaná a vidéki és a városi
kantonok egyensúlyát. Félelmük nem volt alaptalan, miután 1477-ben a Szavoják
végleg lemondtak Fribourg feletti uralmukról Bern társulási szerződést kötött
vele és Solothurnnal.
Ez majdnem a
Konföderáció szakadásához vezetett, de hála Flüei Szent Miklós hathatós
közbelépésének, a Stansi Konvenció rendezte a vitás kérdéseket és a két társult
terület a Konföderáció tagja lett 1481-ben.
A stansi
megállapodásban a többségi, polgárosodó fejlett városok győzelmével a
kisebbségi paraszti kantonok felett, tulajdonképpen a közösségi érdek kerekedik
felül a részérdekeken, illetve a szövetségi szolidaritás lesz erősebb az
osztály összetartozásnál. Stans óta a kompromisszum művészete, amelyben
látszólag mindenki veszít és mindenki nyer nemzeti erényként tisztelik a
nemzeti politikában és államigazgatásban.
A
szövetségesek XV. századi diadalsorozata Graübünden és a Habsburg Tirol
lappangó konfliktusából kirobban Sváb háború győzelmeivel folytatódik.
A háborúkat
lezáró baseli békében deklarálásra kerül, hogy ugyan továbbra is a birodalomhoz
tartanak, de valójában új, önálló katonai, politikai hatalomként kell vele
számolni.
A háború
után 1501-ben Basel és Schaffhausen, majd 1513-ban Appenzell is belép a
szövetségbe. A tizenhárommá növekedett szövetség már majdnem a mai Svájcnak
felel meg, ugyan még rendkívül tarka államszövetség.
Az aktuális
ügyeket a szövetségi tanács ülésein vitatják meg, ide minden kanton kép
képviselőt küld, de csak egy szavazattal rendelkezik. Ez a 18. század végéig
marad így, mint az államigazgatás legfelsőbb szerve.Egyszerre törvényhozó és
végrehajtó hatalom. Rendelkezései csak akkor lépnek hatályba, ha az összes
kanton ratifikálja.
A sikeres
háborúk miatt a XVI. század elején a szövetségesek már magukat is - nem minden
ok nélkül -, nagyhatalomnak gondolják.
1515. január
1-én meghalt XII. Lajos francia király, utóda, I. Ferenc folytatta Lajos
itáliai politikáját, sőt sikerült maga mellé állítania Velencét.
Schiner bíboros, aki gyűlölte a franciákat, érzékelte, hogy az új uralkodó
számára kedvezően alakulnak a dolgok, és felmérte, hogy az itáliai status quo
szempontjából ez rendkívül előnytelen lehet, ezért nagy erővel vetette be magát
a Szent Liga összekovácsolásába.
Közben Ferenc sereget gyűjtött Lyonban, mintegy 55.000 főt, amelyből 15.000
volt a lovas, 70 darabos nehéztüzérséget és 300 darabos könnyű tüzérséget
vonultatott fel. Meglepő módon a német-római császárnál még azt is elérte, hogy
6.000 landsknechtet is seregébe gyűjthetett. A franciák, hogy megtévesszék az
itáliai hágókat őrző konföderációs erőket, elterelő manőverként kisebb erőket
küldtek a jelentősebb hágókhoz, amíg a főerők egy dél-piemontei hágón keresztül,
ötnapos erőltetett menetben értek Cuneóba.
Ferenc megpróbált kibékülni a Konföderációval anélkül, hogy lemondott volna
Milánóról, és hogy teljesítette volna a Dijon-i Egyezséget, pénzt viszont
szívesen áldozott volna a megvásárlásukra. A svájciak pontosan a megalázó
dijon-i szószegés miatt nem kívántak békülni. Ferenc mellett álltak a
velenceiek, X. Leó pápa habozott, a császárról elég, ha annyit jegyzünk
meg, hogy 6.000 zsoldos toborzásába belement, egyedül a spanyolok álltak
fegyverben Lombardia és Velence határán.
Sajnos, a szövetség háza táján újfent megjelent a megosztottság.
Az ún.
gotthardista kantonok stratégiai okok miatt fel akarták adni Piemontét, hogy
erőiket a lombard síkságon összpontosítsák. Bern inkább fenntartotta volna ezt
a pozíciót, mondván a hegyekben kisebb erőkkel is hatékonyan lehet védekezni,
sőt javasolta, hogy támadják hátba a franciákat a Szavoják birtokain keresztül,
ellenkező esetbe visszahívja egységeit. A gotthardisták javaslata nyert.
Így a konföderációs erők megkezdték a visszavonulást Piemontéból, Vercelli majd
Novara felé. Nem fordítottak arra sem gondot, hogy a francia
csapategyesítéseket megakadályozzák. A józan döntéseket megakadályozta a harag
és elkeseredettség, mivel a Liga nagy része magukra hagyta, sőt még pénzt sem
küldtek. Észak-Itália ekkora már kimerült a rablásoktól, így utánpótlást már
nem leltek sehol, ezért sokan visszaindultak szülőföldjükre. Az őskantonok
azonban Milánó, Varese és Sesto Calande között letáboroztak.
Ferenc mindenről értesült és kihasználva a svájciak elkeseredettségét
felerősítette a tárgyalásokat. 1515. szeptember 8-9-én Gallaratéban egyességet
javasolt, eszerint:
- Ferenc kifizeti a 400.000 koronát, amit a Dijon-i Egyezségben Trémouille
vállalt,
- további 300.000 koronát fizet,
- a Konföderáció lemond a paviai hadjárat során megszerzett területekről,
illetve Massimiliano Sforzanak nyújtott védelemről,
- akinek cserében a király felajánl egy francia hercegséget és egy
francia nemesasszony kezét.
A berniek még ennél is tovább mentek, hajlandóak lettek volna további 300.000
koronáért feladni Val d’Ossolát, Valtellinát és Ticinot, ami egyet jelentett
volna az évszázados hódítás eredményeinek feladásával.
Világosan látszott, hogy a Konföderáció tagjai és szövetségesei, az új és régi
tagok, városok és vidéki kantonok más és más szempontokat tartottak fontosnak,
ami óhatatlanul széthúzáshoz vezetett.
A gotthardista kantonok a galleratai egyezséget árulásnak, tehát érvénytelennek
tekintették, a berniek és a pártjukon álló szövetségesek viszont érvényesnek,
ezért elhagyták Lombardiát.
Az itt maradók szeptember 10-én erősítést kaptak Zürichből, a büszke és
megvesztegethetetlen Markus Röist vezetésével. A Lombardiában maradt erők a
zürichiekkel együtt bevonultak Milánóba. A vita a galleratai ajánlatról itt sem
szűnt meg, de végül Schiner bíboros véget vetett ennek jelenlétével és
eltökéltségével, és rávette őket, hogy tartsanak ki a franciákkal szemben.
A marignanói csata 1515. szeptember 13 – 14.
I. Ferenc Milánótól dél-nyugatra, Marignano mellett vert tábort. Szeptember 13 délutánján riadót fújtak Milánóban, mivel a város déli részén csatározás
kezdődött. Zürich és Zug kapitányai nem akartak csatába bocsátkozni, de a
Waldstätten (emlékeztetőül: Uri, Schwyz, Nidwalden és Obwalden) és Glarus
vezetői eltökéltek voltak. A vitát az döntötte el, hogy Schiner bíboros lóra
pattant, és elsők között lovagolt ki a Római kapun, magával vonzva a vidéki
kantonok katonáit. Hamar rájöttek, hogy a franciák előőrseivel kezdtek el
csatázni, Zürich és Zug még mindig úgy vélte, hogy jobb lenne a csatát másnapra
halasztani, de ekkor már nem lehetett visszavonulót fújni.
A konföderációs csapatok rendezetlen előrevonulását végre sikerült hadrendbe
szervezni.
A svájciak megindították a rohamot a francia fő erők ellen. A francia tüzérség
brutális károkat okozott, ráadásul a francia nehézlovasság oldalba kapta a
Konföderációt. Mindezek ellenére a svájciaknak sikerült visszaverni a
lovasrohamot, felmorzsolni a francia elővédet, és elérni a francia központi
erőket, azaz a német landsknechtet. A svájciak gyűlölték őket kegyetlenségük
miatt, ezért a csata ezen a ponton eldurvult. A csata késő este, holdfény
mellett is folytatódott, egészen éjfélig, amikor felhők takarták el
Holdat.
Annak ellenére, hogy a svájciak rendezetlenül vettették bele magukat az
ütközetbe, és talán a zürichieknek és a zugiaknak volt igazuk abban, hogy az
ütközetet el kellett volna halasztani, a csata első napja a Konföderáció
számára zárult eredményesebben. Az éjszaka viszont nagyon nehéz volt. Mivel
felkészületlenül érkeztek, nem hoztak magukkal élelmiszert, nem tudtak tüzet
gyújtani. Ez utóbbi azért vált rendkívül problémássá, mert a nap folyamán
többször át kellett gázolniuk a franciák által elárasztott területeken, tehát
csurom vizesek voltak, ezt fokozta, hogy a krónikák szerint az éjszaka a
szeptemberben megszokottnál jóval hidegebb volt. Az éhségtől, fáradságtól,
hidegtől elgyötört katonák a koromsötétben igyekeztek megtalálni egységeiket,
ebben az uriak havasi kürtjei segítették őket.
Másnap reggelre a francia király teljesen újraszervezte egységeit. A
gyalogságot és a tüzérséget úgy helyezte el, hogy teljesen elrejtsék a
lovasságot. A szövetség indította meg a támadást, két-háromszor is
megpróbálták áttörni a francia vonalakat, de visszaverték őket. Ekkor egy
megkerülő manőverrel próbálkoztak, de ez sem sikerült, ugyanis a csata
menetében fordulat állt be. A svájciak várták a spanyolokat, míg a franciák a
Szent Ligából átállt velenceiket várták. A svájci átkaroló hadművelet kellős
közepén a jobb szárnyon egyszer csak felhangzott a csatakiáltás: „San Marco”, a
velenceiek értek ide. A spanyolok a szövetségi egyezséget megszegve el sem
indultak a csatatér felé. A velenceiek, illetve a francia nehézlovasság
támadása megpecsételte a csata sorsát, a Konföderáció elvesztette az ütközetet.
A svájciak visszavonultak Milánó felé lassan, rendkívül rendezetten, magukkal
vittek sok sérültet, ágyúikat. A legenda szerint Ferencet annyira magával
ragadta ez a méltóságteljes visszavonulás, hogy megtiltotta a visszavonulók
üldözését. Ez csak legenda, az igazság az, hogy akit értek, kegyetlenül
legyilkolták, pl. 300 visszavonuló zürichit beszorítottak a San Giuliano-i
rendházba, amit szétágyúztak, és biztos, ami biztos még fel is
gyújtották.
1515.
október 11-én Massimiliano Sforza feladta Milánót a várat védő svájciak
tiltakozása ellenére. Ők mindenesetre szabadon elvonulhattak. A Konföderáció
kivonult Lombardiából, a franciák pedig rögtön nekiláttak elfoglalni minden
fontosabb erősséget. Behatoltak a mai Ticino kanton területére (ezt a Visconti
örökség miatt ők Lombardia részének tekintették) megtámadták Locarnót, Luganót
és Bellinzonát is. Az őskantonok – nem várva meg a Diéta döntését – felmentő
sereget küldtek Ticinóba, és kiszorították a franciákat. Az elmúlt időszak
huzavonáiból azt a következtetést vonták le, ha nem cselekednek gyorsan, akkor
azt is elvesztik, amit egy évszázadnyi háborúskodás árán szereztek meg. Az
eredmény őket igazolta, a franciák visszavonultak. Egy másik fronton már nem
volt ilyen eredményes a Konföderáció. A Val d’Ossola székhelyét, Domodossolát a
berni Johannes von Diesbach védte, azaz nem védte, hanem ahogy megjelentek a
franciák, rögtön átadta a város kulcsait. Val d’Ossola így végleg elveszett a
Konföderáció számára, pedig stratégia helyzete jelentős volt. Ha ránézünk a
térképre láthatjuk, hogy Val d’Ossola (Eschental) beékelődik Wallis és Maiental
(Maggia), Luggarus (Locarno), azaz a mai Ticino kanton közé.
A Diéta elég gyorsan összeült, és olyan döntéseket hozott, hogy úgy tűnhetett,
a Konföderáció azonnal újrakezdi a háborút Lombardia felszabadítása érdekében,
de a döntést nem követték tényleges lépések. A nyugati kantonok, akik nem
vettek részt a marignanói csatában, és akik nem érezték a lombard hódítások
fontosságát, hajlottak a békekötésre, főleg hogy I. Ferenc megint aranyat
használt volna a „kenéshez”. Ezt még tetézte, hogy a Pápa is kibékült a francia
királlyal, aki persze cserébe juttatott egyet-mást a Medicieknek (X. Leó Medici
volt).
Schiner bíboros azonban új szövetséget kovácsolt (Anglia, a Birodalom,
Spanyolország). a Konföderáció azonban rendkívül megosztott volt, egyesek
Genfben tárgyaltak a Szavoják közvetítésével a franciákkal a békekötés
feltételéről, míg öt gotthardista kanton sereget küldött Schiner
vezetésével Lombardiába. Milánónál azonban elfogyott a pénz, így
visszavonultak. „Győztek” a franciák, 1516 őszén, Fribourgban a Konföderáció és
a francia király békét és szövetséget kötött.
Ferenc
kifizette a 400.000 koronát Dijonért, további 300.000 koronát Marignanóért,
ezen felül évi 2000 dukátot fizetett a Konföderációnak, amely megtarthatta
Ticinót, illetve a társult Három liga Chiavennát, Valtellinát és Bormiót (ez
utóbbi területek csak Napóleon alatt vesztek el). Cserébe a Konföderáció
biztosított 6-16.000 zsoldost a francia hadsereg számára. A Fribourgi egyezmény
határozta meg a svájci – francia viszonyokat a francia forradalom kitöréséig.
A szövetség
a továbbiakban lemondott a hatalmi politikáról, és nem avatkozott idegen
országok viszályaiba.
A
semlegesség, a máig svájci állami doktrína gyökerei Marignanoig nyúlnak
vissza.
Forrás: wikipedia, töriblog.hu, Puskás Gyula