Egy délelőtt becsengetett a szomszédom, hogy a ház tulajdonosa kérdezte tőle, hogy van-e munkám, lenne- e kedvem dolgozni.
Hogyne lenne!
A tulajdonos egy 40 körüli manus, aki a szüleitől örökölte a 10 lakásból, egy étteremből, 3 üzletből, és több, egyéb helyiségből álló komplexumot, ahol az ő üzeme is volt. (megjegyzem ő is az a tipikus svájci, aki még a segge lukát is kiadná... bocs!)
Lementünk a ház alagsorában lévő üzembe, ahol elmagyarázta, hogy mit is kellene csinálnom.
A legyártott keksz szerű képződményt, és a csokoládét, pralinét kellene csomagolnom.
Gyakorlatilag egy perc alatt sikerült eldöntenem, hogy jó lesz ez nekem, hisz
1. egy szót sem beszélek németül,
2. az otthoni papírjaim lószart sem érnek,
3. 4 órás a munkarend,
4. nem kell utaznom sehova,
5. könnyű a munka.
Mindezeket figyelembe véve nem rossz ajánlatnak tűnt.
Az üzem valaha egy pékség volt, amit hajdanán egy svájci házaspár hozott létre. Később a fiúk vette át az üzletet, aki valószínűleg nem szeretett korán kelni, ezért átalakította csokiüzemmé.
Merész vállalkozás ez itt Svájcban.
Tudni kell, hogy a csokigyártásnak (mind üzemi, mind kisipari méretben) nagy hagyományai vannak, frissen beszállni nem könnyű.
Az első reggel gyorsan bemutattak a munkatársaknak. Nem voltunk sokan, mert a tulajon és a feleségén kívül, volt egy kollegina, akit rögtön elneveztem magamban brünhildának, (tényleg az: 150 cm, és 130 kiló, hozzá sötétbarna haja szőkére mázolva). Ő a könyvelést és az irodai dolgokat csinálta, volt egy enyhén fogyatékos férfi (a főnök rokona), aki különböző - számomra ehetetlen - kekszeket gyártott, és a két cukrász.
Ahogy később kiderült 3 üzletet üzemeltettek az itt gyártott termékekkel megtömve.
Az első napokban mindenki mosolygott, még bíztam benne, hogy sikerül majd beilleszkednem. Aztán rájöttem, hogy ez csak kifelé van így.
Gyakorlatilag mindenki tegeződött egymással, engem kivéve. Az én megszólításom Frau X volt, jó esetben, a cukrász csaj erre sem vette a fáradtságot. Egyszerűen oldalba lökött, ha akart valamit. Rólam pedig a "külföldi asszony, aki csomagol" elnevezéssel beszélt.
Sokat nem foglalkoztam vele, mert gondoltam: hülye vagy te gyermekem.... :)
Egyedül a fogyatékos palival voltam jóban, ő mindig segített.
Néhány hét tájékozódás után rájöttem, hogy a bolt úgy ahogy van, veszteséges. És csak halmozzák ezt. Mindent ész nélkül csinálnak.
Valószínű a tulajdonos üzleti érzéke konvergált a nullához.
Nem az én dolgom, én csak egy auslander vagyok, aki csomagol. :)
A fizetéssel nem volt gond, megkaptam.
Novemberben kaptam egy papírt, hogy töltsem ki, mikor akarom kivenni azt a néhány nap szabit, ami az évre jár, és a jövő évi szabimat.
Itt meg kell jegyezzem picit félreállt a szám az évi 20 nap szabi láttán.
Mindegy, ez van. Ezt írja elő a törvény.
Az év vége nem túl szerencsésen jött ki, ugyanis ahhoz, hogy haza tudjak menni Karácsonyra, és ne kelljen a két ünnep között dolgoznom, 24.-én még munkanap volt, és január 3.-án már ismét meló.
Nem számít, majd megoldjuk.
Az idő előrehaladtával sem sikerült a beilleszkedés, ugyan az egyik cukrász lány próbálkozott (ő már ugyan itt született, de koszóvói volt). Csak akkor azonban, ha a másik nem látta. Vicces volt.
Sajnáltam, mert látszott, hogy nem érzi jól magát a szituban, de kell a munka, így nem szólt egy szót sem.
Engem pedig már nem érdekelt, mert tudtam, hogy ez egy átmeneti dolog.
Azt azonban nem gondoltam, hogy ennyire átmeneti lesz.
:)
Történt ugyanis, hogy megszerveztük a hazautat: én még 24.-én dolgoztam, míg a család bepakolt. Én munka után gyorsan összekaptam magam és indultunk haza.
Mire Magyarországra értünk már nem sok elmeháborodott volt az úton rajtunk kívül.
Ki az a marha, aki szenteste autózik?
Nem beszélve arról, hogy jó kis hó is esett, így lassan haladtunk. Valamikor hajnalban értünk haza, így a szentestét az asztal helyett a kocsiban töltöttük.
Nem kívánom senkinek sem.
Az ünnepek aztán jól teltek, de mivel nekem 3.-án már munkába kellett állnom, így 3 nap után visszajöttünk.
Na, itthon várt a "meglepetés".
29.-én levelet kaptam a munkáltatótól. Rossz érzésem volt, mikor kibontottam beigazolódott. Kündigung, azaz felmondás.
Gazdasági okokra hivatkozással, dec. 31- el megszűnt a munkám.
Ez azonban kevésbé volt fájdalmas mint az a tény, hogy a levélen a keltezés dátuma december 22.-i.
Szerintem ezen nem csak az én bicskám nyílt volna ki...
Irtózatosan mérges voltam, hogy lehet ekkora köcsög valaki?
Így jártam, a papírjaimat postázták, be sem kellett mennem.
Még annyi tartása sem volt a palinak, hogy személyesen adja ki az utam. Ami már csak azért is vicces, mert képes volt postán elküldeni a papírokat, pedig az üzlet ca. 20 lépésre van a lépcsőháztól.
:)
Kicsit gonosz vagyok, de nagyon örültem, amikor néhány hónap múlva 2 üzletüket be kellett zárni.
Az esetet elemezve párom fogalmazta meg, hogy nem is akartak hosszú távon foglalkoztatni, csak így akarták bebiztosítani magukat arra az esetre, ha nem fizetnénk a lakbért.
Lehet...
Más okot én sem találtam, mert a munkámba nem lehetett belekötni. Brünhilda egyszer próbálta meg, sikertelenül.
Megfigyeltem, hogy a helyiek kézügyessége egyenlő a nullával. Kifinomult mozdulatokra képtelenek. Nem is értem, hogyan dolgoztak az óragyárban. (biztos ott a kevés számú kivétel dolgozik)
Ha van egy feladat - bármi legyen is az - felmérem, hogy lehet a leggyorsabban, a legegyszerűbben megoldani azt. Így tettem, amikor dobozt hajtogattam is. Odajön brünhilda, hogy lassan csinálom. Én néztem értetlenül, erre látom felhúzta magát, hogy majd akkor megmutatja. Mondom oké, csináljuk együtt. Mondanom sem kell, én már a másodikat fejeztem be, amikor ő még az elsőn görcsölt.
Nem nagyon örült a "vereségnek", de többet nem szólt, hogy lassú vagyok.
Még annyi kiegészítés a schnell-Arbeithez, hogy itt mindenki kapkod. De minek?
Sok olyan nap volt, hogy egyszerűen nem volt mit csinálni. Az aznapi munkával már egy óra alatt végeztem, ilyenkor mentem brünhildához, hogy adjon munkát. Ilyenkor nagy hümmögés, majd körbejártunk mindenkit, hogy tud-e adni valami munkát. Rendszerint nem tudtak, ilyenkor jött főnökasszony mentő ötlete: hajtogassak dobozt, egy majdani csomagoláshoz. Ok, csakhogy tárolni nem igazán volt hol, ezért rendszerint hol ide, hol oda lettek átpakolva. Egy hét múlva legnagyobb részük selejt volt.
Aztán ha volt végre munka, akkor beütött a másik krach. Pl. mogyorós pralinét kellet csomagolni barna kartonban. Hoppá, de nincs barna karton. Jééééééééé.
Mivel más színbe nem lehetett tenni, meg kellett várni, míg a rendelést megkaptuk, így ismét abszolút felesleges dolgot csináltam.
Egyébként a magyar ÁNTSZ-nek paradicsom lett volna az üzem. Szerintem ezer évre zárták volna be egy szokásos ellenőrzés alkalmával.
:)
Ott kezdődik, hogy gyártás a pincében volt, ohne szellőzés, fény. Kb. amikor fekete Afrikáról nézünk egy doksi filmet, ahhoz tudnám hasonítani az állapotokat.Hideg-melegvizes mosogató? Sehol. Felmosás? Talán hetente egyszer, ha volt kedve a cukrász lánynak. Öltöző? A raktárban.Munkaruha? Az minek?
Ja, és még egy, a kedvencem. Ahol a készterméket csomagoltam, a pult mellett volt egy hűtőkamra, amit a helyi hentes bérelt. Időnként a hátam mögött vitték és hozták a húst. Szerintem az, hogy higiénia, ismeretlen fogalom.
De, ez már csak hab a tortán.
És ez is Svájc...
2010. december 31.
2010. december 30.
Kedvenceink II.
Nem tudok állati fejjel gondolkodni, de az az érzésem támadt, hogy Berci unatkozik egyedül.
Ezért aztán egy hazalátogatás alkalmával hoztam neki egy kislány társat, hogy ne legyen egyedül, képviselje magát egy másik fajtársa is a családban.
A cica a nem túl bonyolult Micu nevet kapta. Hamar megszokták egymást, nem volt probléma az összeszoktatással.
Ezért aztán egy hazalátogatás alkalmával hoztam neki egy kislány társat, hogy ne legyen egyedül, képviselje magát egy másik fajtársa is a családban.
A cica a nem túl bonyolult Micu nevet kapta. Hamar megszokták egymást, nem volt probléma az összeszoktatással.
2010. december 17.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)