Megkezdődött az iskola.
Immáron negyedik hete küzdünk. Nem egyszerű, mert a
legerősebb iskolába járunk, és bizony még nyelvi nehézségek is akadnak.
Ez egy másik téma, talán majd egyszer erről is írok.
Az első napok egyikén kiderült, hogy lányomnak a
történelemtanára magyar. Illetve svájci, amint azt később megtudtuk.
A magam részéről nagyon örültem akkor, hisz mégiscsak egy
honfitárs, aki talán egy picit szárnyai alá veszi a gyereket. Félreértés ne
essék, nem kivételezésre gondoltam.
J
Itt kell megjegyezem, hogy aztán szépen felébredtem,
amikor beleért a kezem a bilibe.
Történt egyszer, hogy egy kirándulás alkalmával
elbeszélgetett Zsolt bá’ a gyerekkel.
Bár ne tette volna!
Sikerült az egyébként is gyenge lábakon álló önbizalmát
ledönteni a béka segge alá.
Dr. K. Zsolt (ugye milyen szép svájci név a Zsolt?) felvilágosította a lányom, hogy a szülei (mi)
tönkretették az életét azzal, hogy rákényszerítették, hogy Svájcba jöjjön.
Valamint, hogy a lányom soha nem lesz svájci, ellentétben
vele, aki már az.
Igaz, elárulta, hogy 6 évesen érkezett budapesti, echte
magyar szülők gyerekeként, de ez természetesen az ő esetében más. Mert ő már
SVÁJCI. Így csupa nagybetűvel.
Továbbá a lányomnak meg milyen rossz, mert itt „szív” a
suliban, ahelyett, hogy hazamenne, és otthon tanulna.
Szokták mondani, fehér ember nem felejt: remélem, kerülök majd olyan helyzetbe, amikor
elmondhatom drága jó, sokat tanult (nem hiába Dr.) Zsolt bácsinak, hogy mit
kapjon be…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése