Kórház 2.0

Ősszel volt némi negatív tapasztalatom a helyi egészségügyi ellátással kapcsolatban. Akkor sokaknak szúrt szemet, és próbáltak fogást találni rajtam. Pláne, amikor jó tapasztalatokról írtam egy magyar egészségügyi intézménnyel kapcsolatban.

Sokat gondolkodtam a témán, és talán szerencsésebb lett volna, ha megnevezem őket, hisz valóban egy-egy tapasztalat alapján nem szabad se pozitív, se negatív irányba általánosítani.
Ráadásul, sok esetben egy-egy osztály működése a saját vezetésén múlik, lehet kórházon belül jó vagy épp kritizálható.
Továbbá nem vagyunk egyformák. Ha én kórházba kerülök, legfontosabb szempont, hogy a lehető legrövidebb idő alatt, a legnagyobb szakértelemmel gyógyítsanak meg és mehessek haza. Mások szívesen vannak kórházban, nekik talán fontosabb maga a hotelszolgáltatás. Persze, lehet a kettő együtt jó, de azért ez nem feltétlen párosul.
A harmadik, hogy nem szerencsés almát a körtével összehasonlítani, hisz a feltételek sem azonosak, a biztosítási rendszer is teljesen más.
Jelen helyzetben nem is teszem, csak a tényekről számolok be.

Most tervezett műtétről volt szó, és egészen másképp működött, mint a másik kórházban. Megkaptam az orvosomtól az időpontot, majd néhány napra rá egy meglehetősen aprólékos tájékoztatót a kórházból.
Maga a metódus is szöges ellentétben volt a másik esettel, ott ugyanis mindent a kórházban kellett intézni. Itt, kvázi a magánrendelésről küldtek az intézménybe, mindent az orvosom intézett. A levélben gyakorlatilag minden le volt írva. Ami meglepett és egy kicsit el is bizonytalanított, hogy előzetesen nem találkoztam sem altatóorvossal, de még egy labort sem csináltak. Lehet, hogy rosszul szocializálódtam a magyar egészségügyi rendszerben, de ott a legkisebb beavatkozást is megelőzte minimum egy labor és egy EKG.
Itt egy kérdőívet kellett kitölteni, majd beküldeni. Ez elég részletes volt, úgymond helyettesítette a személyes megbeszélést.
A műtétet megelőző nap kellett felhívni az intézményt, akkor kaptam végleges időpontot. Ez mondjuk jó, mert nem kellett sokat várakozni a műtétet megelőzően.

Déli 12-re kellett mennem, azonnal ágyat kaptam. Megkaptam a "dögcédulát", majd jött még néhány kérdés, amivel problémát is okoztam. Jeleztem, hogy ételallergiám van. A nővérke csak huhogott és konstatálta, hogy az általa lobogtatott étlap nem lesz jó számomra. Elviharzott. A távolból többször hallottam, hogy próbál egyeztetni, hogy mitévő legyen. Nem nagyon jutottak dűlőre.

Közben megérkezett az altatóorvos, akivel végigmentünk a kitöltött kérdőíven. Tájékoztatott az altatás menetéről és alá kellett írnom egy nyilatkozatot, hogy hozzájárulok, hogy megmentse az életem, ha valami gond lenne. :)
Később odajött hozzám az orvosom, mondta, hogy "no para".
Hm, ja...
No para.
Kb. háromnegyed óra telt el, amikor visszatért nővérke és jelezte, hogy induljunk. Egy picit furcsának találtam, hogy saját lábon kell bemenni a műtőbe, még a tepsibe is be kellett mászni. Majd még ahány előkészítő műtős kezébe kerültem, elmondatták, hogy ki vagyok, és mikor születtem. Még véletlenül se küldhettem magam helyett senkit.
:)
Végül, jött az altatóorvos, és ahogy korábban elmondta, nekilátott az altatásnak.
Innen, jobb ha nem tudom, hogy mi történt...

Az őrzőben ébredtem két óra múlva. Általában jól és gyorsan szoktam magamhoz térni, most kicsit lassabban ment a dolog. Ismét odajött az orvosom és megnyugtatott, hogy minden rendben van. Kb. egy órát lehettem ott és már vittek is a saját szobámba. Délután négy volt.
Egy négyágyas szobában kerültem elhelyezésre, az aktuális nővérke sűrűn jött hozzám ellenőrizni. Még éjszaka is, kétóránként. Ez megnyugtató volt, igaz így az alvás meglehetősen macerás volt.
Este 9-kor ismét bejött az orvosom, megnézte a "csomagolást", megkérdezte, hogy vagyok és kicsit bővebben elmondta, hogy mi a helyzet.
Egész éjszaka folyt az infúzió és a fájdalomcsillapító. Majd másnap is.

A nővérekről csak jót mondhatok, kivétel nélkül. Végtelenül kedvesek, és türelmesek voltak. Csak a helyi betegekkel beszéltek svájci németül (már aki tudott, mert volt bevándorló is, aki alapból csak németül beszélt).
A másik kórházban mindig szólni kellett, hogy szíveskedjenek hoch-deutschot beszélni, és még akkor sem mindig sikerült.
Míg ott gyakorlatilag csak a legszükségesebbre korlátozódott a kommunikácó, itt mindegyik "leállt" dumálni a betegekkel.
Reggel le lettem dorongolva. Az éjszaka ugyanis többször kimentem. Nővérke, csak annyit mondott, hogy mi a fenének van akkor ő (?). Persze, ezt is csak viccesen. Később még a váltótársnak is megjegyezte szintén poénosan, hogy velem nem is kell foglalkozni, mert én önálló/önellátó vagyok.
Minden ellenőrzésnél elmondták az összes adatot, felhívták a figyelmet a gyógyszerek bevételére. Kérték, hogy jelezzük az esetleges fájdalmat, vagy bármit, amit meg akarunk osztani.

Aztán napról napra jobb lett, először az infúzió szűnt meg, aztán a "ridikülöm" is kivették, már egész jól éreztem magam. Annak ellenére, hogy elérkezett a hétvége, a dokim minden nap bejött hozzám, vasárnap is.

Hogy rosszat is írjak, az étkezésem nem sikerült maradéktalanul megoldani.
Reggelire és vacsorára mindennap ugyanazt kaptam. Egy elősütött gm zsemle, amit nem sütöttek készre, egy nem laktózmentes vaj, egy lekvár, és egy laktózmentes joghurt, valamint tejeskávé. A tejről nem derült ki, hogy milyen. :)
Így volt ez az ebéddel is. Mármint, hogy fogalmuk sem volt, hogy mit adjanak és sok esetben a nővér is azt mondta, hogy inkább ebből vagy abból ne egyek. Kicsit úgy éreztem magam, hogy "na kaparjunk össze valamit ennek a szerencsétlennek a konyhán". Így történt egyszer, hogy két levest is kaptam. Volt egy brokkolikrém-, és egy zellerkrémleves. Mindegyiket kihagytam, mert nem tudtuk, hogy mi van benne. Ahogy a krumplipürével is. Aztán volt egyszer, hogy előételként kaptam egy szelet lazacot, majd a főétel szintén hal volt.
Fő az egészség. :)
Bár a tálalás nagyon gusztusos volt, semminek sem volt íze.
A végén már egy zsíros kenyérnek is jobban örültem volna. Persze, minden rosszban van valami jó, legalább fogytam kicsit.

Látogatni délelőtt 10 és este 8 között lehet. Ez speciel engem nagyon zavar. Sokkal jobbnak tartom, hogy naponta csak 2 óra a látogatás. Tudom, ez a rokonoknak nem biztos, hogy passzol, de a betegeknek sem biztos, hogy jó, hogy egész nap randalíroznak körülötte.
Engem kifejezetten idegesített, hogy a svájci szobatársamnak jött az egész pereputtya, a kétéves unokával. A gyerek ott böcöllézett az infúziós állványomnál. Este már pihentem volna, de még mindig ott röhögtek vele. A vő tátott szájjal ásítozott, legszívesebben bevertem volna neki egyet. :)

A szobában négy ágy volt, valamint fürdő. Mindegyik ágyhoz tartozott telefon és egy tablet méretű tv.

A vizit annyiban merült ki, hogy a reggeli után, 9 körül mindenkit megnézett a maga orvosa.
A többi beteggel nem foglalkozott idegen orvos. Kivéve az enyémet, mert amikor megtudta, hogy a szobában van egy orosz, akkor odament üdvözölni. Sokáig élt ott, egészen jól beszéli a nyelvet.
Jópofa manus, jó választás.

Távozni reggel 9-ig kell. Utána jönnek és takarítanak.
Utolsó nap egyedül maradtam, nem is bántam.
Nővér megkérdezte, hogy bejöjjön-e sűrűbben, hogy ne unatkozzak.

Összességében, ha osztályozni kellene ezt a kórházat, akkor sokkal jobb érdemjegyet adnék, mint a másiknak.
Hogy melyik volt ez? Aarauban a Hirslanden.
Jó szívvel ajánlom.