Menni, vagy nem menni? Ez itt a kérdés...

A HÁ-s cikk után többen megkerestek, ilyen-olyan segítséggel kapcsolatban. Volt, akinek tudtam segíteni, és volt, akinek nem. Továbbmegyek: volt/van, akinek nem is akarok.

Miért? A beszélgetés/levélváltás után arra jutottam, hogy sokan semmit nem tudnak megoldani önállóan, másoktól várják (elvárják), hogy majd gyógyírt találnak a problémájukra, megoldják a nehézségeket.
Ki az, aki ezt felvállalja? Pláne, egy idegennek.

Nem feltétlenül a nyelvismeret hiányáról beszélek. Arról a rengeteg információról, amit a neten be lehet szerezni manapság. Nem kell hozzá diploma.
A szüleim bőven 65 felett kezdték el használni a számítógépet. Ma már, túl a 70-en mindent megtalálnak, vásárolnak, mindennapossá vált az életükben.
Ennek fényében, azt hiszem lehetnek kritikai észrevételeim:  ne mondja nekem egy harmincas éveiben járó, hogy "nem tudom, hol kell keresni."
Ettől feláll(na) a szőr a hátamon.

Sokan ahelyett, hogy maguk utánanéznének dolgoknak, inkább beírnak egy fórumba. Én nagyon szégyelleném magam. Nem a tudatlanságom miatt, hanem a lustaság végett.
Minap is beleütköztem egy ilyen bejegyzésbe, egy három éve itt élőtől az egyik információs portálon: mi az a Pensionskassa? Most, három év után merült fel a kérdés? Hisz minden hónapban vonják a fizuból. Megjegyzem, kb. 3 kattintás a számítógépen.
Persze, neki sem ez volt az első, és valószínűleg nem is az utolsó ilyen kérdése.
Általában ezektől az emberektől halljuk, hogy milyen sz@r itt. Egy részük haza is megy, és irigykedve gondol azokra, akiknek "bejött" (naná, mert ők a lottón nyerték a lehetőséget), vagy otthon osztja a tudást, hogy "oszt ott sincs kolbászból a kerítés."

Többen tanácsot is kértek tőlem. Sajnos, ez az, amit soha nem teszek. Nem hozhatok döntést mások helyett, hisz nem én hordom a cipőjüket. Nem ismerem őket (a személyiségüket, az elszántságukat, a kitartásukat), a körülményeiket, nem tudom mennyi lapul a zsebükben és folytathatnám. Ha ezt figyelembe veszem, nyilvánvaló felelőtlenség lenne bármilyen tanács. Maximum annyit mondhatok el, hogy mi hogyan csináltuk, egy-egy helyzetet hogyan oldottunk meg.
Ha ebből egy szeletet adaptálni tud a saját pillanatnyi helyzetébe, és az segít, akkor rendben van a dolog, de ennyi és nem több.

Végezetül, azért mégis adok egy tanácsot: mielőtt valaki nekivág, gondolja végig a saját személyiségét, hogy egyáltalán alkalmas-e arra, hogy külföldön éljen. A külföldi létet ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor megszületik egy gyermek: minden új.
A különbség az, hogy míg a gyereknek van min. 20 éve, ahhoz, hogy megismerjen mindent, addig egy külföldre költözőnek egyetlen napja sincs. Azonnal kell problémákat megoldani, ügyeket intézni.

Természetesen, ez nem azt jelenti, hogy becsuktam a kaput és nem vagyok hajlandó segíteni, csak már mérlegelek. :)
Bizonyára mindenki ismeri a mondást: Lehetetlen nincs, csak tehetetlen.