Otthonról haza

Ez az írás a HÁ-n jelent meg, de talán nem mindenki olvasta, ezért közzéteszem itt is. És ha már lúd, legyen kövér, folytatása is lesz.
....
Épp egy repülőgépen ülök, így van másfél zavartalan órám, hogy papírra (telefonra) vessem a gondolataimat.
Szeretek repülni.
A felhők felett mindig süt a nap.
Otthonról tartok haza.
:)
Átlagos polgári család (két gyerek, több kerék, ház), az átlagnál jobb körülmények között élve mi a manónak megy külföldre?  Komolynak mondható vállalkozásunk volt, ami a 2000-es évek közepére, a nemzeti sporttá vált "nem fizetjük ki a vállalkozót" áldozatává vált. Gond egy szál sem, elhelyezkedtünk, mint alkalmazott, jó fizetéssel, több szabadidővel, kevesebb felelősséggel. Ám 2008 nyarán egy héten belül lettünk munkanélküliek mindketten. Ott álltunk egy frissen felépített házzal, és két kamasz gyerekkel, a 40-es éveink elején.

Sokat nem lehetett gondolkodni, tenni kellett valamit. Két hónap után világossá vált, hogy semmilyen lehetőségünk nincs. A kapuk bezárultak. A válság kellős közepe volt.
Ekkor került szóba a külföld. Jó, de hova? Gondos mérlegelés után maradt Svájc. A következő két hónapban kiadtuk a házat, és csináltunk egy (több) tervet, majd 2009 február 2-án bepakoltuk a bőröndöket, a kisebbik gyereket és a macskát, majd elindultunk. Az ismeretlenbe.
Ismerősök, kapcsolatok, nyelvtudás nélkül, gazdasági menekültként.
Persze, ilyen státusz nincs, de a segíts magadon, az Isten is megsegít mondást tartottuk szem előtt.

Vegyes érzelmekkel léptük át a határt. Harag, düh, kíváncsiság, reménykedés.
Abban az időben nagyon haragudtam Magyarországra.
Úgy éreztem magam, mint a megcsalt szerető.
Úgy éreztem, hogy mindent megtettünk, amit a "haza megkívánt" és ennek ellenére csalódtam.
Persze ez így nem helyes megfogalmazás, mert nem a Balatonra, a Halászbástyára, még csak nem is a szomszéd Géza bácsira haragszik az ember. Pláne nem a Túró Rudira. :)

Ez az érzés még évekig bennem volt. Bár, a rokonok, az a néhány barát, aki otthon maradt alkalmat adtak a sűrű látogatásra, nem szívesen mentem. Már az utazást megelőző napokban feszült voltam, Bécsnél pedig rendszeresen előjött a gyomorfájás.

Új "hazánkban" hamar kiderült számunkra, hogy ide a kutya sem hívott bennünket, mindenért meg kell küzdeni, ha akarunk valamit.
Akartunk. Se többet, sem kevesebbet, mint azt az életszínvonalat, amit otthon elértünk.
Néhány év visszatekintés után sokkal több energiát kellett fektetni a célok elérésébe, mint otthon.
Nagyjából 5 évünkbe telt.
Egyetlen dolog hiányzik. Illetve egyáltalán nem hiányzik, csak nincs.
Nincs saját ingatlanunk. Ez a döntés is gondos mérlegelés után született meg. Mivel nem akarunk itt maradni véglegesen, nem éri meg a beruházás.
Hazamegyünk-e?
Nem.
Majd egy másik (harmadik) országban tervezünk letelepedni.

Svájcban sok jó dologgal találkoztunk és rosszal is.
Beszélgetéseink alkalmával mindig azt mondtam a gyerekemnek, hogy ami jó volt otthon, azt mentsük át ide, és ami itt jó, az szívjuk magunkba, sőt vigyük haza.
Így került a hátizsákunkba, hogy átengedjük a gyalogost a zebrán, hogy embertársainkkal emberi módon viselkedünk (még akkor is ha ő épp paraszt/bunkó volt velünk).
Azt hiszem napokig sorolhatnám azokat az apróságokat, ami az otthoni hétköznapi élet megrontói. Ezt itt mind elfelejtettük.
Igaz, az elmúlt néhány évben mintha mások is vinnék haza a hátizsákjukban ezeket a jó szokásokat. Állítom, nem kizárólag a rossz példa ragadós, a jó is. Vannak pozitív változások.
Ám, ezek nem elegek ahhoz, hogy az ember megint újra kezdje. És az ország, amit elhagyott sem ugyanaz már.
Hogy egy filmet idézzek, már csak "Ízek, imák, szerelmek".
Nosztalgiával tekintek a régi házakra, de eltűnt a sarokról a virágárus néni, és a gyrosos lány sem dolgozik a street-foodban. Régebben még büfének hívtuk. :)
Az ismerősök nagy számban elmentek, ki ide, ki oda.
A város sétálóutcáján a macskakövön mindig megbicsaklik a bokám, mint régen de ez már más.
Csak egy látogató, egy átutazó vagyok.

Lassan Bécsnél jár a repülő és most nem fáj a gyomrom. Még 20 perc és leszállunk.
Balról feltűnik a Duna. Milyen szép ilyen magasról!
A hazai légkörben kis turbulencia rázza a gépet, figyelmeztet, hogy kössem fel a gatyám, leszállás után itt a való világ.
Landoltunk.
A terminálom ismerős hangok ütik meg a fülem. Végre mindenki magyarul karattyol. Milyen jó hallani.
Első akadály, a taxisok. Ha szerencsém van, akkor nem tépik ki a bőröndöt a kezemből, és felszállhatok a 200 E-re. Remélhetőleg nem gyullad ki, míg beérünk Kőbányára, ahonnan metrózok (ha azt a kőkorszaki képződményt még lehet metrónak nevezni) a Népligetbe.
A buszon a sofőr morcos, mert nagyobb pénzem volt, vissza kellett adnia. Ellenben van WIFI (!). Legutóbb még nem volt.
Az utak vacakok, egy vajúdó nő garantáltan megszül, ha végigzötykölődik a megyeszékhely fő közlekedési útján.
A taxis beteszi a bőröndömet, majd megkérdezi, hogy bekapcsolja-e az órát. Tök mindegy, ugyanannyit fizetek. Azt gondolja, külföldről jöttem, nekem "belefér".
Hazaértem.
:)
Szerencsére a család, a barátok nem változtak. Örülünk egymásnak.
Ez a lényeg, még van miért hazajönni.