Pletykafészek - avagy, hogyan tagadjuk meg magyarságunkat

A rovatban általában svájciak történeteit adom közzé, ez most rendhagyó írás, mert ez egy "ál-svájci" esete.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy magyar, aki még 1956 vándorolt ki, gyerekként.
Hogy neki milyen világfájdalma volt akkor, fel sem foghatom. Gyanítom a szülők neveltek bele mérhetetlen magyar utálatot.
Mondjuk ezt az utálatot soha nem értettem. 56-ban sokan vándoroltak ki, de kevesen voltak, akiket a szó szoros értelmében üldöztek. Pont azok ragaszkodtak a magyarságukhoz, akiknek muszáj volt menni. Ők soha nem tagadták meg származásukat.
Általában azok tették ezt, akiknek nem volt különösebb oka a menekülésre.
Nem értem.

Mielőtt bárkit is megbántok, térjünk vissza a történethez.
A gyerek felnőtt, majd megházasodott. Természetesen svájci nőt fett feleségül, ezzel is erősítve (?) a svájci mivoltát.
Gyerekük is lett. Hogy maradjunk a kaptafánál az utód keresztneve is svájci lett. A vezetéknév azonban szép magyar. Nem is értem, hogy miért nem változtatta meg fater valami helyire. Frey vagy Widmer. Senki sem gondolta volna, hogy magyar vér csorog az ereiben.

Itt kapcsolódunk a sztorihoz.
Egy építkezésre voltunk "hivatalosak", ahol emberünk volt az építésvezető. Amikor a párom megkapta az elérhetőségét, rácsodálkozott a névre, és örült, hogy egy magyarral kell együtt dolgozni.
Tekintettel a svájciak hozzá nem értésére, szerencsésebb egy magyarral együttműködni.
Gondolta.
Már a bemutatkozáskor kiderült, hogy egy szó nem sok, annyit sem beszél magyarul.
Ha lehetne még azt is letagadná, hogy a neve magyar.

Innét többször is szóba került a dolog. Úgy látszik nem csak nekem volt furcsa, ő sem értette, ezért kérdezgette erről-arról.
A pasi mesélte, hogy az apja egészen kicsi korától arra nevelte, hogy ő nem "paprika zabáló", hanem "sajtzabáló". Soha nem hallott magyar beszédet.
Így aztán sokat nem tudott még Magyaroszágról sem. Már felnőtt korában szembesült azzal, hogy vannak rokonai abban a "távoli" országban, de mit kezdjen velük...
Hm.

Persze, a hosszas munka során kiderült, hogy a magyarságot le lehet tagadni, de a géneknek nem megy a parancsolás.
:D
Sok esetben derült fény arra, hogy a gondolkodása teljesen magyar, néha annak ellenére, hogy svájciként nőtt fel, mégsem érti a helyiek logikáját, nem áll rá az agya.
Páromat sem kell félteni, egyből a "tányérjára teszi", viccelődik vele. :)

A magam részéről sajnálom őt.
Nem akarok itt gyökerekről írni, mert ezzel a magyarázattal én sem tudok azonosulni.
De!
Praktikus okai vannak annak, hogy megtanítsuk a gyerekünket az apa-, vagy anyanyelvre.
És most nem kizárólag a magyarra gondolok. Legyen az bármilyen nyelv. Annak ismerete olyan pluszt nyújt(hat) a gyereknek, amitől megfosztani egyenesen bűn ebben a nyitott világban.

Mit gondoltok?