Mert nem az enyém...

Lehet, ez megint darázsfészek téma, de nem hagy nyugodni...
Gondolom, láttatok már frissen felújított házat összefújva, vagy közösségi közlekedési eszközön felhasított ülést...
Sajnos, jellemző képek otthonról.
Az okát nem tudom, pedig nagyon érdekelne.

Történet régről:
Valamikor a '90-es években kezdtünk vállalkozni. Először egy nagykorúvá vált Ladával (nem röhög!) és néhány "tesco takarékos szerszámmal." Hiába, nem örököltük a céget, magunknak kellett megteremteni mindent.
Aztán - munka volt bőven -, minden évben fejlesztettünk, a megélhetéshez szükséges pénzen kívül nem vettünk ki többet, gyarapodott a cég. Visszaforgattunk minden nyereséget, majd lett 1-2-3, több új autó, lettek új (piros kofferes) szerszámok.
Számtalanszor kellett tapasztalnunk, hogy hiába az új eszköz, annak sem lett nagyobb a becsülete, pedig a munkavégzést segítette. Nem mindegy, hogy egy barkácsgéppel kell dolgozni vagy egy professzionális ipari géppel. Nem mindegy, hogy egy lepukkant ronccsal kell munkába járni, vagy egy kényelmes, klímás kisbusszal.

Egyszer történt, hogy egy teljesen új szerszámra kellett beruháznunk. Nem volt olcsó, már abban az időben is hatszámjegyű volt az ára, és nem egyessel kezdődött. Speciális dolog, szegbelövő a neve, még jogosítvány is szükséges a használatához. Betonba és más kemény felületbe tudtunk vele rögzíteni.
Átadtuk a munkatársaknak.
Szerinted hol próbálta ki az idióta/barom/állat (igény szerint kiválasztandó)?
Ha ezer évig élsz, akkor sem találod ki.
Elárulom.
A szalonból frissen kihozott, még új illatú teherautón. Még jó, hogy nem az ajtóba lőtt bele a barom, csak a platóba.

Nem számít, mert nem az övé.

Arról már nem is beszélve, hogy előfordult, hogy egy ilyen meglehetősen drága szerszámot az első héten hagytak el. Vagy ellopták? Ha ezt feltételezem, akkor ugye szemét főnök vagyok...
Sajnos, a magyar jog sok esetben elég hiányos (nem tudom, hogy azóta változott-e). Akkor olyan, mint kollektív felelősség nem létezett, tehát nem tudtam kifizettetni a kárt. Erre csak akkor lett volna mód, ha előzőleg egy kiadási lapon átvetetem. De hogy vetessem át, ha nem egy ember használja? Erre egy külön apparátot kellett volna foglalkoztatni.
:(
Jogilag nem volt rá megoldás.

Én is voltam alkalmazott, és soha nem fordult meg a fejemben, hogy azért ne vigyázzak valamire, mert az nem az én tulajdonom.
Amikor én céges autót kaptam, minden héten kitakarítottam vagy kitakaríttattam, mert ezt éreztem normálisnak. Annak ellenére vigyáztam rá, hogy tudtam még néhány tízezer km és megy a zaciba (100 ezer km-ként kötelezően cserélték).
Ez gáz?
Jobban óvtam, mint a sajátomat.

És mi van manapság?
Évek teltek el, de a helyzet azóta sem lett jobb.
A fenti stratégiát itt is alkalmazzuk, új autó, új, jó szerszám.
Nemrégiben cseréltük az autót. Eltelt néhány hét, és a párom felhívta a kollégák figyelmét, hogy talán ki kéne dobni az üres zacskókat, üdítős dobozokat belőle.
Néhány nap után még mindig ott "ficeregtek."
Jobb híján, megmérgesedett, elvitte az autót és kitakarította.
:(
Persze, azt is megtehetnénk, hogy pénteken munka után elvesszük a kulcsot, és mindenki úgy vásárol be, ahogy akar.
Akkor megint bunkók vagyunk?

Más:
Az egyik munkatárs felesége is Svájcban dolgozott egy családnál. Hogy együtt lehessenek és legyünk "jófejek" alapon megengedtük, hogy hétvégenként ott töltse az idejét. Felajánlotta, hogy ennek fejében a közös helyiségeket kitakarítja. Nem nagy cucc, egy óra. Lett volna...
Még a saját szobájukat sem takarította.
Amikor kiköltöztek a házból, a takarító cég előtt kitakarítottam, mert szégyenletes volt a kosz.
:(
Nem esett le a gyűrű az ujjamról, de az ígéret az ígéret.
Vagy nem?

Tudnék még számtalan példát, soha nem érne véget a sztori.
Jól van ez így?
Normális ez így?