Randi Franke-val

Néhány napja levelet kaptam Franke-tól.

Randira hívott.

Még jó, hogy tegnap fodrásznál voltam.

:)

Na, mielőtt valaki elkezdene kombinálni, nincs új pasi az életemben.

A meghívás szülői értekezletre szólt gyerekem munkaadójához.

Most kérem meg azokat, akiknek feláll a szőr a hátán, amikor az otthoni dolgokat káromolom, hogy ebben a pillanatban álljanak meg az olvasással, és arra a kicsi x-re, a jobb felső sarokban kattintsanak rá.

:)

Szóval, egy levél érkezett, amiben szívélyesen meghívtak erre az estére.

Fél 6- ra kellett mennünk, és nagyjából kétórai programot irányoztak elő.

Bevallom, a szülői értekezlet nem tartozik kedvenc elfoglaltságaim közé, ha lehetet, akkor otthon ki is hagytam.

Miről szólt otthon egy szülői?

Az első egy órában egyezkedés a "hova menjünk osztálykirándulásra/középiskolában, menjünk-e egyáltalán" témában.

A következő órában a házirend ismertetése, a követelmények elsorolása (ki a bánat kíváncsi rá).

A harmadik órában - jó esetben- sor került a négy (sok) szemközti megbeszélésre az ofővel. Ha volt ideje kivárni az embernek. 

Persze, sok szülő ilyenkor szeretné megosztani a családi problémákat, a mit főzzünk hétvégén, és a hogyan nyaljak be még jobban a meleg szarig témára korlátozódtak.

Én nem nagyon szoktam ezt a lehetőséget megragadni. Általában szoktam tudni, hogy a "büdös kölke" mit csinált már megint. Nagyobbik gyermekem élelmes, talpraesett diák volt, októberre már a legtöbb tanártól beszerzett egy szaktanárit. Jókat szoktam rajta röhögni, sok esetben nagyon kellett uralkodni magamon, hogy ne válaszoljak vissza valamit.

Egyszer tettem meg, amikor a lánykámnak írtak haza, hogy a "gyerek nem hozta magával az akármilyen füzetet". Visszaírtam, hogy nem csak azt nem vitte magával. :)

Mit mondjak? Nem tartoztam a népszerű szülők közé.

Itt meg kell jegyezzem, amit már sokszor, sok helyen leírtam, az otthoni tanerők nagy részének inkább kukoricát kellene kapálnia, s nem tanítani. Természetesen, tisztelet a kivételnek. Pl. a mi Marika néninknek, akinek áldásos tevékenységének köszönhetően nagyon jól beszél a nagyobbik angolul. Azt mindenki tudja, hogy az otthoni oktatás nem híres arról, hogy egy nyelvet JÓL el lehet az iskolában sajátítani. A mi Marika néninknek sikerült.

Szóval nálam az alapfelállás: mindig a gyereknek van igaza. Ha egy tanár csak erőszakkal (beírással, rossz jeggyel) tud megoldani egy problémát, az nem oda való.

Térjünk vissza Svájcra.

Természetesen itt is voltunk már szülőin,  meglepően teljesen más volt, mint otthon. Számítottam rá, hogy ez sem fog semmiben sem hasonlítani a megszokotthoz.

Ami meglepett, hogy nem az iskola, hanem a munkahely szervezte. Bár, ha belegondolunk, akkor logikus, hisz idejük legnagyobb részét a munkahelyen töltik, az iskolába csak némi észt próbálnak tölteni a fejükbe.

Itt néhány gondolat a Franke-ról, aki nem ismerné. Amikor egy éve felvették és szerződést kötöttünk, én nagyon örültem. A céget ismertem még otthonról. Igaz, csak annyi tudtam, hogy prémium terméket gyárt, prémium áron. :)

A cég 2011-ben volt 100 éves, erről készült egy rövidfilm. ITT megnézhető.

A lányom a kávés üzletágnál van, egy video a múlt évi kiállításról, ITT:

Családilag mentünk. Mivel figyelmesek, tudják, hogy nem vagyunk perfektek, ezért a lányunk is eljöhetett, mint tolmács.

Jó kis kombót alkotunk a párommal, én értek, ő meg beszél.

:D

Adjuk meg a módját, végre levehettem a maci-nacit. Már egy hete csak a mamára gondolok helyett, könyvelek, szelektálok, iktatok. Rém unalmas meló, de meg kell csinálni és nem kell hozzá kiöltözni.

Pontosan érkeztünk, kissé izgultam, hogy ne késsünk el, de marha nagy volt a forgalom, épp, hogy odaértünk.

A fejépületben fogadtak bennünket, ami egyben bemutatóterem és konferenciatermek halmaza is. Jópofa, mert a tárgyalók a földrészekről vannak elnevezve. A fogadás szó szerint értendő, mert a fő Lehrmaister személyesen jött elénk, mutatkozott be és adott át névtáblát. Hi-hi, jól írták a nevem. Otthon ez ritkán szokott előfordulni.

Felkísértek (!) az előadóterembe, nem ragozom.

Mikor mindenki egybegyűlt a HR nagyfőnök köszöntött. Halkan, csendben jegyzem meg, hogy több ezer ember dolgozik a cégnél, de belefért neki, hogy a 16 taknyos szüleit személyesen kalauzolja.

Projektor, slide-ok sora, a cég bemutatása, a kollégák bemutatása (egy-egy üzletág Lehrsmeistere).

Kiderült, hogy összesen 53 tanuló van a cégnél, ebből 16 az elsős. Ha jól emlékszem, 6 szakmában.

Ja, mama megkérdezte, hogy swiccerül vagy németül beszéljen-e. Nem szólt senki, aztán végül németül nyomta.

Beszélt a cégről, aztán a tanulókról, az elvárásokról és a lehetőségekről. Néhány statisztikai adat is becsúszott, majd egy másik nő elmesélte az őszi kötelező egy hetes koncentrációs tábor (Projectwoche) élményeit, fotókkal fűszerezve (a lányom majd mindegyiken rajta volt-népszerű a lelkem).

Ezek után (ca. 3/4 óra), akiknek látványos a szakmájuk (esztergályos), megnézhették a műhelyt. Mi a lányom főnökével átmentünk a gyár éttermébe (ez is jó "sz@r" hely), ott már várt ránk a kaja, pia.

Második hátas: Robi, a főnök megkérdezte tőlem, hogy új-e a frizurám? Bakker, egyszer találkoztunk. Azért ez tényleg figyelmes, hogy emlékezett, hogy akkor más volt. Én meg sem ismertem. Ez persze, az én bizonyítványom. Leülhet, 1-es.

:D

A legnagyobb meglepetésünkre, az étteremben HR mama odajött hozzánk, gratulált a gyereknek, mint legjobb elsősnek. Na, ezen konkrétan lementem hídba.

Nagyon figyelt, hogy érthetően beszéljen, és már kínos volt a kedvessége. Érdeklődött, hogy mit csinálnak a szülők, van-e testvér, stb. 

A párom megjegyezte, hogy milyen szuper a legújabb termék, erre mamát, mintha hájjal kenegették volna.

:D

Időközben megkezdődött a szülőkkel a négyszemközti beszélgetés is.

Na, ott is fészkelődtem, én ennyi jót az összes gyerekemmel kapcsolatban nem hallottam. A legszimpatikusabb az volt, hogy nem csak őszintének hatott, hanem az is volt.

Bár a bevezetőben elmondták, hogy nem mindenkinek sikerült jól az első félév, mégsem tört elő bennem az otthoni ismerős érzés, hogy "nocsak, most jól belerúgok még egyet a büdös kölkébe". Figyeltem a többi szülőt is, egyik sem helyezkedett kényelmetlenül a széken. 

Valóban a figyelmet kívánták felhívni, hogy van mire összpontosítani és nem a földbe döngölés volt a cél.

A kisgóré  - akit annyira nem kedvelünk -, a végén megköszönte, hogy elmentünk. Magyarul.

No, comment.

Az egész este alatt azt éreztem, hogy fontos számukra a diák. Próbálják segíteni, nem az a cél, hogy azt emeljék ki, hogy mit nem tud a gyerek, hanem azt, hogy mit tud.

Egészen más ez a hozzáállás.

A végén minden család ajándékot kapott. Persze, nem toronyórát láncostól.

Egy étel melegen tartó izét (mi a neve?).

Tök jól néz ki.

Szerintem más Franké-s cuccom nem lesz az életben. :)

És, ha már iskola, legközelebb a bizonyítványról is írok néhány szót.