A nyúl meg a puska...

Már többször tartottam panasznapot nektek, amikor írtam arról, hogy nehezen találunk szakmailag és emberileg is megfelelő munkaerőt.

Végül, a múlt évi utolsó „turnus”-ban nálunk lévők közül négy kolléga bevált. Ismerték is egymást, ez is közrejátszhatott abban, hogy nem volt probléma sem a munkával, sem a privát életben.
Nem szeretném degradálni a kifejezést (turnus), egyszerűen arról van szó, hogy mindjárt az elején nem akartuk végigcsinálni az engedély kérésének maceráját, hisz senkire sincs ráírva, hogy beválik-e vagy sem. Erre (is) találták ki a remek 90 napos engedélyt, aminek az intézése rém egyszerű. És harmadrészt, de nem utolsó sorban, vagyok annyira paraszt, hogy nem fogom kikaparni senkinek a gesztenyét.  Ez nem azért van, mert nekem sem tették meg, egyszerűen rossz a tapasztalatom. Ennyi.
Ahogy korábban is írtam, nem árultunk zsákbamacskát, előre le lett fixálva, hogy mennyi a havi bér, azt milyen levonások terhelik, és a végén mennyi marad. Úgy gondolom, ez a korrekt, mindenki át tudja gondolni, hogy jó-e ez, vagy sem.

/A három hónapos engedéllyel minden évben 90 naptári napot lehet az országban dolgozni. Erre az időszakra csak a nyugdíjjárulékot,  Krankenkassát nem. Betegség estén a - nemzetközi egyezmények értelmében -, az otthoni TAJ kártyával (európai biztosítási kártya) lehet ellátást igényelni. A személyi jövedelem adót pedig otthon kell(ene) bevallani, mint külföldön szerzett jövedelmet./

Még a nyári, legelső csapat közül is egy főt megkeresünk a folytatási lehetőséggel. Vele sem volt probléma akkor, még a megrendelőnk is dicsérte.

Vissza is jött. Ám, innét indultak a problémák. Vele.

Gyakorlatilag semmi sem volt jó. Sz@r a munka, sz@r a szállás, sz@r az autó. 
A munka, az már csak munka. Egy folyamatnak vannak szerethető és kevésbé szerethető fázisai, mindegyiket meg kell csinálni.
A szállásról korábban már írtam, ha az valakinek nem jó, hát... bekaphatja a harapós lóét. 

A szolgálati autó egy új Opel Combo. A legnagyobb problémája vele, hogy nem megy eléggé. Hát nem egy Ford Mustang, de dolgozni tökéletes (szerintem).
Hozzá kell tennem, a munkahely és a szállás közötti útszakasz 50 km/h sebességkorlátos útvonal. Hm… Ezt figyelembe véve is, sikerült egy 120 frankos büntit begyűjtenie. Ami természetesen az ő sara.

Az év első munkanapja január 6 volt. Már az első héten (!) jelezte, hogy ő a hónap végén hazamegy szabadságra. Így ahogy írom. Nem hazamenne. Érzitek a különbséget.
Persze, nem csak a hétvégére szól az utazás. Úgy gondolta, hogy ő elmegy szerdán munka után. Nekem már akkor félre állt a szám széle, de a párom jóval empatikusabb, ezért beadtam a derekam. Oké, legyünk „jófejek”.

Igen ám, de kellene repülőjegy. Na, és ki vette meg a repjegyet? Természetesen én, mert neki nincs hitelkártyája.

Félre ne értsetek, nem esik nehezemre… ha olyan a viszony, bárkinek bármit, nem fáradtság.

Várj, ez még mind semmi. Hogyan jut el a reptérre? Kérdés a páromnak: Nem viszel ki a reptérre?
A kérdés hallatán már párom szemöldöke is 'McDonalds-ozott". Munkaidőben?

Nem ba +.

Itt kis megjegyzés: a szállástól 50 (azaz: ötven) méterre van a vonat megállója, amivel 10 perc alatt be lehet jutni a kanton központjába, majd ott egyetlen átszállással a baseli reptérre.

Akkor kéne, vonatjegy is. Gondolom, nem kell ecsetelnem…

Hát persze, hogy én vettem meg a jegyet.

Természetesen, ha már hazamegy, kellene a fizetés. Előre. Rendben. Legyen.
Este telefon: miért annyi?

Mennyi lenne? Amennyiben megegyeztünk, amit aláírtál.
Soha, senki nem kapott egy fillérrel kevesebbet, mint azt előzetesen LEÍRTUK, mint ami a bérjegyzékben szerepel.
Sőt, ami ugyan nem volt leírva, de szombati napot pótlékoltuk.
Aki itt dolgozik, az tudja, hogy milyen pótlék jár a szombati munkáért. Max. egy meleg, baráti kézfogás.

Én azt gondoltam, hogy vissza sem fog jönni. Sajnos visszajött.

Kiegészítés: hogy több napot tudjanak otthon tölteni, és az ne a szabadság terhére menjen, úgy egyeztünk meg, hogy az extra hazalátogatás napjait szombaton dolgozzák le. Ilyen esetben azonban nem jár a pótlék, hisz a csütörtököt vagy pénteket dolgozzák le, az nem számít túlórának.

Néhány hete, szombaton is így volt. A párom reggel elindította őket, majd mi programot csináltunk magunknak Németországban.

Ha hiszitek, ha nem, épp odaértünk, cseng a telefon. Emberünk elvágta a kezét. A brigádvezető szerint nem vészes. Párom eligazította őket, hogy kötözzék be, vagy menjenek be az ügyeletre, dolga végeztével természetesen menni fog.

Már úton voltunk, újra telefon. Ismét a brigádvezető, hogy az emberünk nem engedi bekötözni; fel-alá járkálva őrjöng.

Én szívem szerint azt mondtam volna, hogy szedálja már le valaki egy jobb vagy bal horoggal, vagy bánom is én mivel, de párom inkább próbálta megnyugtatni az emberünk, aki már a telefonba elmondta mindenféle trógernek őt.

Időközben a kolléga, aki annyira nem volt azért sérült, felhívta a megrendelőnket, hogy nem vagyunk hajlandóak segíteni, ő meg ott fog megdögleni…

Egyszerre értek oda. Én nem mentem, mert párom jobbnak ítélte meg, ha én nem vagyok ott.
Kiderült, hogy az anyag sértette fel a kezét, ami egyébként nem lett volna vészes, a vérzés is elállt volna, ha nem rázza a kezét folyamatosan.

Oké, menjünk az ügyeletre. Hol a biztosítási kártya? Jaaaaaaaaaa, az nincs...

Na, fasza. Mondanom sem kell, csak neki nincs.
Itt én hibáztam, mert amikor kijött, ellenőriznem kellett volna, hogy magával hozta-e. Bevallom, meg sem fordult a fejemben, hiszen előre elmondtam, hogy mire lesz szüksége. Ezt már a gyerekeim is tudták 10 éves korukban, amikor külföldre utaztak.

Jó, semmi probléma. Majd mi kifizetjük.

Időközben emberünk építette a karrierjét, és amíg mi telefonon egyeztettünk, elmondta a megrendelőnek, hogy a párom egy szemét magyar stb; ő viszont nagyon szívesen dolgozna itt Svájcban, csak "magyarnak soha".

A megrendelő ajánlatot is tett neki (amit később elmondott nekünk is): regisztráljon egy "Temporär Büro-ba", és ha lesz munka majd szól. Aki egy picit is képben van a helyi viszonyokkal, az erre azt mondja, hogy a "nesze semmi, fogd meg jól"-nál is kevesebb.

Nem beszélve arról, hogy a megrendelőnk abszolút tisztességes ember. Nemrégiben mesélte, hogy valaki megpróbálta megkerülni, és mennyire undorítónak tartotta a dolgot. Nem volt kérdéses, hogy melyik oldalon áll.

Bementek az ügyeletre. Mivel nem volt biztosítása, addig hozzá sem nyúltak, amíg párom nem támogatta meg a kórházat 1000 (igen, ezer) frank letéttel. Majd jön az elszámolás. Egyszer.

Ellátták. Másnap megkapta a fennmaradt, de le nem dolgozott 2 heti bért (de minek?), és irány haza.
Remélem, soha nem látom már az életben.

Hm…

Tanulságok:

1./ Mindenkinek ellenőriznem kell az iratait. Egyszer, de inkább kétszer. Hiába, na. Óvoda.

2./ Akire panasz van, azonnal ki kell rúgni. Nem másnap, vagy a hétvégén. Azonnal. Hol érdekel engem, hogy aztán miket beszél össze-vissza?

Az eset után megbeszéltük a többiekkel is a dolgot: feltételezhető, hogy direkt okozta magának a sérülést, mert az olyan helyen volt,  hogy az technikailag is kivitelezhetetlen, hogy munka közben történjen. Feltételezem, szándékosan akart lehúzni, ami tulajdonképpen sikerült. Egyet tudok kívánni: költse gyógyszerre.
Szemét vagyok? Lehet.

Ha ez munkanap történik, azzal nagy kárt okoz nekünk és a megrendelőnknek is. Azon az építkezésen kifejezetten nem szeretik a külföldieket, ha most ott egy ilyen dráma lezajlik... jobb, ha bele sem gondolok.

Az eset óta eltelt egy hónap, lecsillapodtam.
Én úgy gondolom, hogy semmi ok nem volt a történtekre. Felnőtt emberek vagyunk, mindent meg lehet beszélni. Ha valami nem tetszik el lehet mondani, el/haza lehet menni egy kézfogást követően is.
A szidást (pláne ok nélkül), a gyalázkodást, a zsarolást, a hitelrontást ellenben nem tűröm/tűrjük.

A történteknek még nincs vége.
Nem szoktunk "adósok" maradni senkivel szemben sem.
Jön még kutyára kamion.