A 'bajnak' nem küldünk meghívót, bejelentkezés nélkül érkezik

Bizonyára észrevettétek, hogy az aktivitásom egy kicsit megcsappant  a héten. A témák "hegyekben állnak", így nem arról van szó, hogy nincs már miről írni, csak közbejött egy kellemetlen esemény.

Sajnos, a problémák bármilyen természetűek is, rendszerint váratlanul érkeznek és alaposan fel tudják borítani a mindennapjainkat. Csak abban bizakodhatunk, hogy a lehető legjobban, leggyorsabban, nagyobb veszteség nélkül jövünk ki belőle.

Az "én" történetem már jó egy hónappal ezelőtt kezdődött, amikor épp otthon voltam. Történetesen aggasztott az anyukám állapota.
Tudni kell, hogy már jó ideje az egyik lábában protkóval él, ami az elmúlt több mint két évtizedben egész jól működött. Ellenben, az utóbbi időben a másik lába fájt. Egyre jobban.

Először ráfogta a hirtelen jött kerti munkára, hogy a másik lábát kímélve, ezt biztosan megerőltette. Mivel nem vagyunk orvosok, és jobb nekünk sem jutott eszünkbe, nyugtáztuk a helyzetet, és bíztunk benne, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozik a probléma.
Csakhogy, az állapota egyre rosszabb lett. A körzeti orvos fájdalomcsillapítót, vitamint, krémet adott, mondván bizonyára valami ízületi gyulladás, ami oda sugároz ki.

Néhány nap múltán már nem tudott lábra állni. Szóltak az orvosnak, hogy menjen ki. A doki kedden (Húsvétot követően), arra hivatkozva, hogy sok volt aznap a beteg, majd csak a másnap délelőtti rendelés után megy ki, azaz több mint 24 óra múlva.
A fantáziátokra bízom, hogy mit gondolok erről.
:(

Csak mellékesen :
A SEMMELWEIS  EGYETEM ORVOSI ESKÜJE 

Én, (…) esküszöm, hogy orvosi hivatásomhoz mindenkor méltó magatartást tanúsítok. Orvosi tudásomat a betegségek megelõzésére, a betegek testi-lelki javára, betegségük gyógyítására fordítom. A hozzám fordulók bizalmával, kiszolgáltatott helyzetével visszaélni nem fogok, titkaikat fel nem fedem. Egyenlõ figyelemmel és gondossággal gyógyítok minden embert. Tudásomat és gyakorlati ismereteimet állandó képzéssel magas szinten tartom, de ismereteim és képességeim korlátait is tudomásul veszem. Az orvosi mûködésemmel kapcsolatos etikai követelményeket tiszteletben tartom. Arra törekszem, hogy az orvostudomány, valamint a Semmelweis Egyetem jó hírnevét öregbítsem és megbecsülését elõmozdítsam.



Más választás nem lévén, telefon az ügyeletnek. Onnan ki is jött egy doktornő, aki azonban azt mondta, hogy "csak úgy", lábfájással nem lehet beutalni beteget a kórház ambulanciájára.
Kvázi hazudni kell valamit.

Értsd jól, ha csak simán beteg vagy, és még nem lóg a beled, vagy van egy csepp vér az ereidben, nem visz el a mentő.

Félreértés ne essék, ezen most nem csak a személyes érintettség miatt vagyok felháborodva, de az nonszensz, hogy egy (tök mindegy miért) járásképtelen beteget nem visz el a mentő. (Korábban már nekem is volt egy ilyen esetem, amikor rosszul voltam és nem jöttek ki. Igaz, hogy az a betegség köszönőviszonyban sem volt ezzel az esettel).

Hát ki az az elmebeteg, aki ezt a szabályt megalkotta?
Nem vagyok rosszindulatú, de komolyan kívánom, hogy kerüljön ilyen helyzetbe.

A doktornő tehát hazugsággal hívta ki a mentőket, de akkor még neki is az volt a véleménye, hogy valószínűleg vissza is hozzák, mert nem akut a probléma.

Hát nem tudom, ha valaki nem tud járni, az nem akut?

Így aztán egyedül ment be a mentősökkel.
Mivel nem hozták vissza az éjszaka, én másnap hajnalban elkezdtem nyomozni, hogy vajon hol van.
Szerencsém volt, a központi telefont azonnal felvették. Több kapcsolás után kiderült, hogy az anyukám nemhogy nem jön haza, de épp készítik elő a műtétre, mert combcsonttörése van.
Jó hogy ültem, mert a hangom is elakadt.

Még jó, hogy csak hazugsággal került be...
Ha őszinte, akkor mi van? Még mindig otthon csücsül?
--------

A másik, ami az eset kapcsán eszembe jutott, hogy néha szidjuk és átkozzuk ezt a modern világot a sok kütyüvel együtt, de ha belegondolunk jó, hogy vannak.
Hisz ezelőtt 30-40 évvel még csak értesíteni is nagy-nagy késéssel tudtak volna. (Mi is volt akkor? Távirat.)

Így, a műtétet követően azonnal tudtam vele beszélni. És persze nem csak vele, hanem a családi riadóláncot is azonnal sikerült indítani.
Hát, na.... ez van.