Kórházban

Többen kerestetek, hogy lassabban jönnek a posztok, mint régebben. Valóban így van, de ha ez ember nincs rendben, akkor vajmi kevés kedve van posztolgatni.
Más megjegyezte, hogy kevesebb a személyes poszt, mint régen. Ez is igaz, de kissé belefáradtam már a jó magyar mentalitás kezelésébe, miszerint dögöljön meg a szomszéd tehene is.
Az évek során érdekes megfigyelésre tettem szert. Azt hiszem nem árulok el titkot, ha megosztom veletek, hogy az olvasók legnagyobb része Magyarországról és Svájcból való. Ez aztán be is határolja a véleményeket.

1./ Ha jót írok Svájcról, az otthon élő olvasó reagálása a következő: " jó/könnyű neked, ott még a szar is illatos".

Ha Svájcban élő magyar az olvasó, akkor kvázi elvárás, hogy itt csak jó dolgok vannak (pedig nem).

2./ Ha rosszat írok Svájcról, az otthon élő olvasó reakciója: "minek sopánkodsz, jönnél haza/ könnyű neked/ha én annyit keresnék befognám a szám, stb."

3./ Ha rosszat írok Magyarországról, az otthon élő magyar válasza: "te ne dumálj bele/te is elmenekültél/mi meg szopunk itt, stb."

A Svájcban élő magyar véleménye szerint otthon minden szar. (Ezen akkor mosolygok a legjobban, amikor olyan mondja, aki 20-25 éve él itt, és egy évben egyszer megy haza.)

4./ Ha jót írok az otthoni dolgokról "svájciként", akkor a magyar olvasó rendszerint azt mondja: "fogalmad sincs, hisz nem itt élsz/turistaként mást látsz. (Való igaz, de havonta-kéthavonta járok haza és nem csak hétvégére, plusz az egész család otthon él, azért van némi fogalmam. Valamint csak leéltem 40 évet otthon, látom, hogy mi lett jobb/ne adj Isten, mi jobb alapjáraton is.)

A Svájcban élő olvasók ebben a kérdésben megosztottak.
Sokan vannak itt, akik pénzt keresni jöttek, aztán mennek haza, ők reálisabban látják az országot, de vannak, akik mindenáron svájciak akarnak lenni (na, szerintük van az, hogy itt minden jó és otthon minden szar).

Szóval, ha mindenki megelégedésére szeretnék írni, akkor vagy befejezném a blogot, vagy csak statisztikai adatokról írnék.
:)

Találkozik a róka meg a farkas az erdőben.- Te farkas, verjük meg a nyulat!- Na és miért?- Ha van rajta sapka, akkor azért, ha nincs, akkor meg azért!Így is tesznek, jól elverik a nyulat. Egy hét múlva megint találkoznak.- Te farkas, verjük már meg megint a nyulat!- Na és most miért?- Kérünk tőle cigarettát. Ha füstszűrőset ad, akkor azért, ha füstszűrő nélkülit, akkor meg azért.Így is tesznek, megkeresik a nyulat és eléállnak.- Te nyúl, aggyál már egy cigit nekünk.- Na és milyet kértek, füstszűrőset, vagy füstszűrő nélkülit?- Hmm... Nézd már farkas... ezen már megint nincs sapka!

És akkor még egy szót sem ejtettem arról a jó magyar szokásról, hogy nem elég ha valakinek valami "nyomora" van, rúgjunk még bele egyet, lehetőleg jó nagyot...
Nyugodtan vissza lehet lapozni, bármilyen privát jellegű negatív történést említettem, nagyon kevés esetben jött egy-egy őszinte, együttérző komment, bezzeg az észt osztók, okoskodók egyből előkerültek (tisztelet a kis létszámú kivételnek).
Kérdezem, akkor ki a frásznak van kedve írni privát történeteket?

Ezzel kapcsolatban van még egy "aranyos" sztorim. Honnan máshonnan, a "f@szbúkról".
Nincs sok ismerősöm, talán 80. Közülük többen is igen "jó" emberek, spirituális beállítottsággal, ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel önazonossággal. Ennek napi szinten adnak hangot különböző megosztásokkal.
A múltkor, amikor az ügyeleten töltöttem sok-sok órát, hangot adtam a felháborodásomnak egy rövid bejegyzésben.
Mit gondolsz, hányan kérdezték meg, hogy "mi bajod van, te szerencsétlen?"
Hagyok időt, a végén elárulom.

Most, akkor nekiugrok a kanosszámnak, amit a svájci egészségügyben jártam be.
Egy hónappal ezelőtti posztomban arról írtam, hogy - véleményem szerint - az nem normális, hogy 5 órát vártunk betegtársaimmal, mire előkerült egy orvos az ügyeleten.
A dolog folyamodványa az lett, hogy akkor nem találtak megoldást a panaszomra, ezért aztán abban maradtunk, hogy behívnak egy következő vizsgálatra. Következő héten felhívtak, hogy egy hét múlva menjek be ismét és elvégeznek még egy vizsgálatot.
Természetesen az adott időpontban ott voltam. Egy másik orvos fogadott, akinek újból elmondtam, hogy mi a problémám. Megvizsgált, majd közölte, hogy nem egyértelmű a dolog, ezért menjek vissza két hét múlva. Persze, én felkészült vagyok, vittem magammal a 25 éve gyűjtögetett korábbi leleteimet is, ami a témát érinti. Bőszen lobogtattam, hogy majd abból talán lát valami összefüggést. Nem érdekelte....
Bevallom, nagyon furcsának találtam, mert otthon ez alap volt. Nem csak az adott témára, de minden egészségügyi problémára kíváncsiak szoktak lenni.
Egy cseppet sem nyugodtam meg, de ez ugye az én egyéni szoc. problémám.
A megadott időpontban megint ott voltam, ismét egy másik orvos fogadott. Megjegyzem, volt időpontom, de így is kellett egy órát várni.
Ismét elmondtam "Ádámtól Éváig" az esetet. Vizsgálat. Végre megszületett a megoldás: műtét.
Ok, menjek át az altatóorvoshoz.
Itt is ért egy kis meglepetés. Az orvos vizsgálata annyiban merül ki, hogy nyújtsam ki a nyelvem és megmérte a vérnyomásom. Kész.
EKG-t még akkor sem csinált, amikor mondta, hogy azért nekem vannak ám szívproblémáim is.
Furcsa.
Itt sem lettem nyugodtabb.
Orvosi pecséttel visszakullogtam és megkaptam a pontos dátumot.
Hétfő reggel hétre kellett mennem. Gondoltam -ambuláns műtétről van szó-, ripsz-ropsz lezavarjuk.
Meglepődtem, mert az osztályon egy magyar nővér fogadott (végre valami jó), ám hamar kiderült, hogy ő máshova van beosztva.
Egy nagyon mufurc nővért kaptam, az a "mi a francnak jött ez ide hétfő reggel" típus.
Megmutatta az ágyam, beazonosított,  hogy én vagyok-e én, mondta, hogy öltözzek át, oszt jó napot.
Félreértés ne essék, nem azt vártam, hogy leül az ágy szélére, és mesét mond, de az megnyugtatott volna, ha mondjuk elmondja a menetrendet.

Közben beosont hozzám új magyar ismerősöm, ő homályosított fel és mondta el azt is, ha szerencsém van, akkor már 9-kor bejutok, ha nincs és hoznak egy akut esetet, akkor várhatok (hiába tervezett a műtétem), akár délutánig is.
Király.
Szerencsém volt, mert 10-kor bejutottam a műtőbe.
A személyzet főnöke még elmondta, hogy most előkészítenek a műtétre, aztán ott benn már ment minden, mint a futószalagon.
Az őrzőben ébredtem, ott egy nagyon kedves ápoló volt, beszélgettünk.
Később visszakerültem a szobámba. Mufurc később kikísérte toalettre a mellettem fekvőt, tőlem meg se kérdezte, hogy voltam-e, kell-e segítség. Hm...
Később új nővérke jött. Elkezdett nekem svájci németül karattyolni, megkértem, hogy beszéljen németül, erre elhúzta a száját. Hát jó.
Kis idő elteltével megint jött valaki, aki kivette az infúziót (megint más). Ő is kedves volt, egy szavam sem lehet rá. Magyar nővérke időnként benézett, tőle kaptam némi infót, pl. hogy fél 3-kor mehetek haza.

Aztán csak vártam és vártam.
Közben megkérdezték, hogy ennék-e, mert tudnak hozni kiflit és kávét.
Mivel előzetesen nem volt kérdés, hogy van- e ételallergiám, így inkább nem kértem.
Gondoltam, hogy ezt a kis időt kibírom, akár fél lábon is.
Már majdnem öt óra volt, amikor megkerült az orvos, aki a műtétet végezte (akivel korábbi vizsgálatok alkalmával még nem találkoztam), és elmondta, hogy elméletileg minden rendben, mehetek haza. Zárójelentés nincs, majd levélben érkezik valamikor (a számlával együtt).

Mire jutottam? Amire már az előző írásban is. A svájci egészségügy sem jobb, csupán jobb technikai eszközökkel van ellátva. Ha szerencséd van, akkor normális személyzetet fogsz ki, ha nem, akkor így jártál. Az orvosokat kevésbé tartom felkészültnek, mint az otthoniakat. Ezt az is igazolja, hogy közben beszéltem az otthoni orvosommal is. Szerinte már az első vizsgálat után műtétet kellett volna javasolni, hisz a probléma jellege nem olyan volt, ami "hátha elmúlik".
Vagy csak minden a pénzről szól?
Hisz ahányszor berendelnek, annyiszor fizetek...
Hm.

Visszatérve, nem tudom mit tippeltél, hogy hányan érdeklődtek. Elárulom.
A két legjobb barátom (ez mondjuk alap), három közeli ismerős, és négy távoli (akiktől egyáltalán nem vártam).
Végül is az arány nem olyan rossz, de érdekes módon egyikük se abba  körbe tartozik, aki idézeteket oszt meg az emberi jóságról.
Van még mit tanulni az empátiáról.
:D