Életmorzsák

Két hete agyalok, hogy megírjam-e ezt a sztorit, mert ez megint egy kicsit véresrongy, jól bele lehet kötni. Aztán arra gondoltam, hogy az idén még nem volt csörte, nosza rajta.
Lehet rohadt paradicsommal dobálni...
:)
Már-már azt hinné az ember, hogy a FB az összes lehetséges meglepetést kimerítette, ám be kell látni, mindig jön valami új. Úgy látszik állandó témát biztosít a legnagyobb közösségi oldal.
:)
Korábban már írtam, hogy ott (sem) gyűjtöm a barátokat. Nem jelölöm be és vissza azokat, akiket újonnan megismerek. Ahhoz, hogy a közösségi oldalon is ismerősöm legyen valaki, több kell, mint egy bemutatkozás.
Persze, néha vannak kivételek, de ezek általában alkalmi ismeretségek, amiket aztán idővel törlök. Talán ezért is a kevés (jelenleg 88)  kontaktom.
Úgy gondolom, hogy ez személyes döntés. A legjobb barátnőmnek van vagy 1500 ismerőse. Egyszer megkérdeztem, hogy hogyan csinálja. Azt mondta, hogy nem akar senkit megbántani, ezért azt is visszajelöli, akiről fogalma sincs ki.
:)
Lelke rajta, nem vagyunk egyformák.

Két ünnep között történt, hogy piros lett a két emberke a főoldalon.
Hm, ki jelölt ismerősnek?

Nézem, a falu körzeti orvosa volt, ahol felnőttem.
Meg is lepődtem, hisz évekig még csak nem is láttam, mostanában néha összefutunk, amikor jön a szüleimhez.
Bevallom, hogy hezitáltam is a visszajelölésen.
A falu, ahol laktam ezer + pár száz fős kis település. Alig ismerek valakit, mert az iskoláimat nem ott végeztem, ezért aztán afféle kakukktojásnak számítottam. Falun nem nagyon értették az emberek, hogy miért nem jó az ottani iskola, miért kell a gyereknek zenét tanulni, sportolni, miért jobb a városi iskola.
Így aztán nem lettek barátaim. A kortársaimat ismertem ugyan, de szóba nem nagyon álltak velem.
Ez egyébként vicces a másik oldalról nézve, mert a városi iskolában is kakukktojás voltam. Ott én voltam a falusi. 26 gyerek járt az osztályba, és csak én nem laktam a városban. Nehéz volt a beilleszkedés, annak ellenére, hogy semmiben sem lógtam ki, hisz a nyugati rokonoknak köszönhetően jobban öltöztem, mint ők. Max. annyi volt az előnyöm, hogy (Hofi után) tudtam, hogy a disznónak melyik az indulási és az érkezési oldala.
Később persze egyszerűbb lett az életem, városi lettem. A gyakorlatban is, beköltöztem és teljesen elvesztettem még a szemkontaktust is a falubeliekkel.

A kis kitérő után a meglepetésről.
Ott tartottam, hogy hezitáltam a visszajelölés kapcsán. Aztán úgy döntöttem, hogy ugyan nem vagyunk napi kapcsolatban, de mégis ismerjük egymást.
Visszajelöltem.
Attól a pillanattól kezdve, ahányszor beléptem, világítottak az emberkéim. Újabb és újabb ismerős jelölések jöttek a faluból.
Hm.
Milyen érdekes.
Már csak azért is, mert az unokaöcsém a polgármester a faluban, ő "hivatalból" is ismerőse mindenkinek. Ennek okán látták az ő oldalához kapcsolt lájkjaimat és megjegyzéseimet. Ha annyira akartak, bejelölhettek volna korábban is.
Igaz, ő csak a polgármester, nem a háziorvos.
Persze, azzal nincs semmi baj, ha tisztelik az orvost. Régen ezt kijárt többeknek is (tanító, a falu vezetői stb.)
Ezekből ma már csak a dokit "süvegelik" meg.
....
Nézem a jelöléseket.
Vicces.
Van, akiről fogalmam sincs, hogy kicsoda. Nincs kép, csak név.
Ismét elnézést kell kérnem a Kis Éváktól, hogy mindig velük példálózom, de honnan kéne tudnom, hogy ki ő?
Aztán vannak olyanok, akikkel soha életemben egy mondatot nem beszéltem.
Sőt olyan is, aki látványosan utált gyermekkoromban.
Aztán van, akit ismertem ugyan annó, de közben férjhez ment, és az x.y -né marhára nem mondott semmit. Az eltelt 30 év, +30 kiló nagy nehézséget okozott a kép felismerésénél.

A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor a másik unokaöcsém jelölt be.
:D
Na, ezen már csak nevettem és jutott eszembe az Ady idézet: "Sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek..."

Szép hétvégét!