Ufó vagyok

Mostanság egyre többet vagyok Carry, a Sex és New Yorkból, aki elmélkedik egy-egy kérdésen.
Nem szívesen írom, de egyre jobban érzem ufónak magam ebben a világban.
Míg sok ismerős és ismeretlen gyászolta, a különböző terrorcselekmények áldozatait látványosan a Fb-on (ami egyébként teljesen rendben van), addig a saját halottainknak egy bejegyzés sem járt.
Félreértés ne essék, a halál minden természetellenes módja elborzaszt és megértem, az együttérzést, de azt nehezen fogadom el, hogy akik előzőekben empatikusak (?) voltak, most miért nem...

Szombat reggel korán keltünk és Németországba utaztunk, így nem olvastam híreket.
Nem is értettem, amikor egyik ismerősöm a Fb-on annyit írt, ki, hogy köszöni az érdeklődést, de a lánya nem utazott sítáborba...
Gondolkodtam, hogy ezt most miért kellett megosztani. Rá nem jellemző a mindenáron osszunk meg valamit attitűd. Még majdnem hozzászóltam, hogy "köszönjük, Emese."
De jó, hogy nem tettem!!!

Amikor hazaértem és bekapcsoltam a tévét, akkor lett világos az "üzenet".
Szavakkal nem tudom leírni, hogy mit éreztem.
Magam is szülő vagyok, az én gyerekeim is utaztak ide-oda a világban. Természetesen akkor is ezer idegszálammal aggódtam értük. Hisz gyerekek. Soha nem felejtem el, amikor az egyik valahogy leszakadt a csoporttól és eltévedt Londonban, vagy amikor a pénztárcáját elhagyta, de ezek fel sem érnek azzal a tragédiával, amit azok a szülők élnek át, akik örökre elvesztették szeretett gyermeküket.
Fel sem foghatom.

És sokak, ma is csak a marhaságokat osztják meg... nem állnak meg egyetlen napra sem...
Nem teszenk ki megemlékezést, nem borul gyászba a profil..
Nem igazán értem...

Én mély megrendüléssel fogadtam a hírt, hála Isten az ismerősöm gyermeke nem volt a buszon, de őszinte részvétem minden hozzátartozónak, érintettnek....
:(