Beilleszkedés az én szememmel

No, most vagyok bajban. Az bizonyára kiderült számotokra, hogy nem pályázok a Karinthy-gyűrűre, az írások olyanok, amilyenek. Remélem nem mindig unalmasak.
:)
Miért vagyok bajban? Van két megkezdett írás, amit szeretnék összefésülni, nem tudom sikerül-e.
Ha nem is lesz tökéletes, bízom benne, hogy a mondanivaló "átmegy".

Az első vázlatomat, egy a HÁ-n megjelent írás inspirálta.
A szerző elmesélte, hogy Németországban élte le az életét, és gyakorlatilag csak megaláztatás érte, nem volt sikeres a munkájában.
Mellbe vágott ez a kijelentés, mert ismerősi és családi körömben több, még az "átkos"-ban lelécelt ember van, az ő meglátásuk merőben más.
Félreértés ne essék, nem megyek át pszichológiai értekezésbe. Csak egy kicsit. :D

Arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg emberünk személyiségében keresendő a probléma.
Gyakorlatilag génjeinkben hordozzuk, hogy felnőttként hogyan viszonyulunk a bennünket körülvevő világhoz.  A képesség is bennünk van, hogyan változtassunk rajta, és a családi háttér is fontos a szocializációban. Azonban nem biztos, hogy eljutunk a felismerésig, hogy változtatva a dolgokon megkönnyithetjük az életünk.

Nézzünk egy példát: már az óvodában, iskolában vannak az úgymond gyengék, akiket az erősek "szivatnak". Ugye ismerős? Mindenki osztályában volt ilyen. Ezek az emberek - bár ugyanolyan értékes tagjai a társadalomnak -, mégis rendszerint önbizalomhiánnyal küzdenek, másodrendűnek érzik magukat.
Egy kivándorlási folyamat meg is változtathatja ezt, és felszabadulva nyitottabbá válhat az ember, de alakulhat rossz irányba is, és emberünk még jobban elveszíti önmagát.

Vagy nézzünk egy másik példát, egy "szabadságharcos" jelemmel megáldott figurát. Ez sem túl szerencsés, sem a gyermeki, sem a felnőtt életben. Ugye ilyet is ismerünk? Nekem ebből az embertípusból két különféle altípus jutott ismeretségül. Az egyik nagyon okos volt (az osztály esze). Ezt figyelembe véve, a tanárok akceptálták az egyébként csapnivaló stílusát. Illetve, voltak a másik csoportban, akiknek csak a szája járt és semmit sem tudtak felmutatni ellentételezésként. Na, ők voltak folyton a szőnyeg szélén.
Úgy ahogy az iskolában, később a munkahelyen is adódhatnak ebből a viselkedés formából komoly problémák.

Kimondható, hogy a  beilleszkedés képessége sem mindenkiben azonos, van aki könnyen kezeli, van aki nehezebben és feltételezem van, aki soha nem tud beilleszkedni egy számára idegen környezetbe.

De menjünk tovább, bontsuk szét a kérdést: egyáltalán akarunk-e beilleszkedni? Ha akarunk, milyen mértékben?
Ha nem akarunk, akkor tudomásul kell venni, hogy mindig is idegenként tekintenek ránk, és akkor nincs miért megsértődni.  Ez abban az esetben kényelmetlen tud lenni, ha valaki egyedüliként él az idegen elemek között. A csoportos "nem beilleszkedés" egy csoport tagjaként jóval egyszerűbb. Mire gondolok? Nézzük például a kínai kolóniákat, ahol eszükben sincs beilleszkedni, kialakították maguk körül a kis Kínát, és el vannak, mint a befőtt. (itt persze lehetne más nációkra is hivatkozni)
Ha egyedül vagyunk, akkor jóval nehezebb ezt kezelni. Persze, nem lehetetlen.

Beilleszkedés vagy integrálódás?
Kell-e egyáltalán integrálódni?
Véleményem szerint nem. Integrálódni nem, beilleszkedni igen.  A magam részéről ragaszkodom a magyar mivoltomhoz, nem fogom könnyes szemmel hallgatni a svájci Himnuszt, és augusztus 1-én csak a tűzijáték miatt megyek az utcára, nem ünneplés gyanánt, meggyőződésből. Természetesen tiszteletben tartom a helyi szokásokat, de nem azonosulok velük.

Néhány éve megismertünk egy magyar párt, akik akkor már 8 éve voltak itt. Bár nem kérdeztük,  azt vallották, hogy ők már integrálódtak, már nem "magyarkodnak". Jól kikerekedett a szemem, a vicces az volt, hogy ezt követően az összes magyar rendezvényen az első sorban "csápoltak". :D
Azóta sem tudom eldönteni, hogy maguknak hazudnak, vagy előttünk vakítottak.

De említhetnék egy másik példát, amitől feláll a szőr a hátamon: "hálás vagyok amiért befogadtak":
Könyörgöm, egyikünk sem érkezik menekültként. Legalábbis egy jó ideje nem. Azt meg hagyjuk, akik régen jöttek. Erről már korábban leírtam a véleményem.
A svájci állam jól megfontolt stratégiája a külföldi munkaerő beszippantása. Nem kegyet gyakorolnak, hanem szükségük van ránk. Az agyunkra, a kezünkre. Én úgy gondolom, hogy ez egy üzlet, és mindenki jól jár.
Félreértés ne essék, ettől még alkalmazkodni kell, de nem megalázkodni. A kettő nem ugyanaz.

És itt jön képbe a második írás.  A minap találtam rá a Szerteszét a világban c. blogra. Lehet mindenki ismeri rajtam kívül. :)
Rendkívül sok, olvasmányos szórakoztató blogot olvastam a világ minden részéből. Bevallom, az egész napom ráment. Néha könnyes lett a szemem, és néha jókat nevettem, hogy lám-lám, egy-egy sztori nem csak velünk történt meg hasonlóan.
Az olvasottak megerősítettek abban amit fentebb leírtam. Jellemünk erősen meghatározza a kinti létünket. Voltak keserű írások, és voltak előre tekintőek, akik a negatív történéseknek is a pozitív pillanatait kapták el, őszintén tudtak írni az örömről, bánatról, kétségekről, bizonytalanságról.
Bizony, aki új életet kezd külhonban, szembesülnie kellett azzal, hogy nem minden arany, ami fénylik. Nagyon sok új dolgot kell befogadnia, amivel nem egyszerű megbirkózni. Mentálisan sem.