2013. január 11.

Beilleszkedés az én szememmel

No, most vagyok bajban. Az bizonyára kiderült számotokra, hogy nem pályázok a Karinthy-gyűrűre, az írások olyanok, amilyenek. Remélem nem mindig unalmasak.
:)
Miért vagyok bajban? Van két megkezdett írás, amit szeretnék összefésülni, nem tudom sikerül-e.
Ha nem is lesz tökéletes, bízom benne, hogy a mondanivaló "átmegy".

Az első vázlatomat, egy a HÁ-n megjelent írás inspirálta.
A szerző elmesélte, hogy Németországban élte le az életét, és gyakorlatilag csak megaláztatás érte, nem volt sikeres a munkájában.
Mellbe vágott ez a kijelentés, mert ismerősi és családi körömben több, még az "átkos"-ban lelécelt ember van, az ő meglátásuk merőben más.
Félreértés ne essék, nem megyek át pszichológiai értekezésbe. Csak egy kicsit. :D

Arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg emberünk személyiségében keresendő a probléma.
Gyakorlatilag génjeinkben hordozzuk, hogy felnőttként hogyan viszonyulunk a bennünket körülvevő világhoz.  A képesség is bennünk van, hogyan változtassunk rajta, és a családi háttér is fontos a szocializációban. Azonban nem biztos, hogy eljutunk a felismerésig, hogy változtatva a dolgokon megkönnyithetjük az életünk.

Nézzünk egy példát: már az óvodában, iskolában vannak az úgymond gyengék, akiket az erősek "szivatnak". Ugye ismerős? Mindenki osztályában volt ilyen. Ezek az emberek - bár ugyanolyan értékes tagjai a társadalomnak -, mégis rendszerint önbizalomhiánnyal küzdenek, másodrendűnek érzik magukat.
Egy kivándorlási folyamat meg is változtathatja ezt, és felszabadulva nyitottabbá válhat az ember, de alakulhat rossz irányba is, és emberünk még jobban elveszíti önmagát.

Vagy nézzünk egy másik példát, egy "szabadságharcos" jelemmel megáldott figurát. Ez sem túl szerencsés, sem a gyermeki, sem a felnőtt életben. Ugye ilyet is ismerünk? Nekem ebből az embertípusból két különféle altípus jutott ismeretségül. Az egyik nagyon okos volt (az osztály esze). Ezt figyelembe véve, a tanárok akceptálták az egyébként csapnivaló stílusát. Illetve, voltak a másik csoportban, akiknek csak a szája járt és semmit sem tudtak felmutatni ellentételezésként. Na, ők voltak folyton a szőnyeg szélén.
Úgy ahogy az iskolában, később a munkahelyen is adódhatnak ebből a viselkedés formából komoly problémák.

Kimondható, hogy a  beilleszkedés képessége sem mindenkiben azonos, van aki könnyen kezeli, van aki nehezebben és feltételezem van, aki soha nem tud beilleszkedni egy számára idegen környezetbe.

De menjünk tovább, bontsuk szét a kérdést: egyáltalán akarunk-e beilleszkedni? Ha akarunk, milyen mértékben?
Ha nem akarunk, akkor tudomásul kell venni, hogy mindig is idegenként tekintenek ránk, és akkor nincs miért megsértődni.  Ez abban az esetben kényelmetlen tud lenni, ha valaki egyedüliként él az idegen elemek között. A csoportos "nem beilleszkedés" egy csoport tagjaként jóval egyszerűbb. Mire gondolok? Nézzük például a kínai kolóniákat, ahol eszükben sincs beilleszkedni, kialakították maguk körül a kis Kínát, és el vannak, mint a befőtt. (itt persze lehetne más nációkra is hivatkozni)
Ha egyedül vagyunk, akkor jóval nehezebb ezt kezelni. Persze, nem lehetetlen.

Beilleszkedés vagy integrálódás?
Kell-e egyáltalán integrálódni?
Véleményem szerint nem. Integrálódni nem, beilleszkedni igen.  A magam részéről ragaszkodom a magyar mivoltomhoz, nem fogom könnyes szemmel hallgatni a svájci Himnuszt, és augusztus 1-én csak a tűzijáték miatt megyek az utcára, nem ünneplés gyanánt, meggyőződésből. Természetesen tiszteletben tartom a helyi szokásokat, de nem azonosulok velük.

Néhány éve megismertünk egy magyar párt, akik akkor már 8 éve voltak itt. Bár nem kérdeztük,  azt vallották, hogy ők már integrálódtak, már nem "magyarkodnak". Jól kikerekedett a szemem, a vicces az volt, hogy ezt követően az összes magyar rendezvényen az első sorban "csápoltak". :D
Azóta sem tudom eldönteni, hogy maguknak hazudnak, vagy előttünk vakítottak.

De említhetnék egy másik példát, amitől feláll a szőr a hátamon: "hálás vagyok amiért befogadtak":
Könyörgöm, egyikünk sem érkezik menekültként. Legalábbis egy jó ideje nem. Azt meg hagyjuk, akik régen jöttek. Erről már korábban leírtam a véleményem.
A svájci állam jól megfontolt stratégiája a külföldi munkaerő beszippantása. Nem kegyet gyakorolnak, hanem szükségük van ránk. Az agyunkra, a kezünkre. Én úgy gondolom, hogy ez egy üzlet, és mindenki jól jár.
Félreértés ne essék, ettől még alkalmazkodni kell, de nem megalázkodni. A kettő nem ugyanaz.

És itt jön képbe a második írás.  A minap találtam rá a Szerteszét a világban c. blogra. Lehet mindenki ismeri rajtam kívül. :)
Rendkívül sok, olvasmányos szórakoztató blogot olvastam a világ minden részéből. Bevallom, az egész napom ráment. Néha könnyes lett a szemem, és néha jókat nevettem, hogy lám-lám, egy-egy sztori nem csak velünk történt meg hasonlóan.
Az olvasottak megerősítettek abban amit fentebb leírtam. Jellemünk erősen meghatározza a kinti létünket. Voltak keserű írások, és voltak előre tekintőek, akik a negatív történéseknek is a pozitív pillanatait kapták el, őszintén tudtak írni az örömről, bánatról, kétségekről, bizonytalanságról.
Bizony, aki új életet kezd külhonban, szembesülnie kellett azzal, hogy nem minden arany, ami fénylik. Nagyon sok új dolgot kell befogadnia, amivel nem egyszerű megbirkózni. Mentálisan sem.




5 megjegyzés:

  1. Az írások nem unalmasak, én szívesen olvasom őket:-)
    Egyébként egyetértek azzal, amit írtál.
    Nincs is mit hozzátenni:-)
    A Szerteszét blogra én is nemrég találtam rá, szoktam én is ott szemezgetni, ha van időm.

    VálaszTörlés
  2. Én is szeretem olvasni az írásaidat.
    Az én időm kifejezetten korlátozott, szigorú időbeosztás szerint élek, így én azokat a blogokat látogatom, amik rajta vannak a bloglistámon.
    Könnyebben átlátható számomra, ki mikor és milyen témában publikált valamit.
    Láttam én is a szerteszét blogot, de nem volt időm rá.

    A beilleszkedéssel és integrálódással kapcsolatban:
    én mindkettőt preferálom, mert ahogyan olvashattad, nekem a szívem csücske Franciaország. 14 éves korom óta vágyom ide és minden gondját-búját, örömét jobban a magaménak érzem.
    Ez nem jelenti azt, hogy utálom a hazámat, ahol születtem, csak azt, hogy a választott hazám számomra az igazi haza.
    Míg másoknak itt van az itthon és Mon az otthon (vagy fordítva), addig nekem mindkettő már itt van.
    Nem vágyom Mo-ra, nem hiányzik. Ettől függetlenül vannak magyar ismerőseim, barátaim, szeretem a magyar nyelvet és kiállok a magyarokért, ha úgy érzem, hogy azt kell tennem.
    Viszont az ünnepek átalakultak, amíg aug 20-t megünnepeltem ugyan, de ahogyan te Svájcban, én ott, csak a tüzijáték miatt mentem fel pezsgőzni a háztetőnkre (kiváló volt a kilátás), addig itt örömmel készülök a nemzeti ünnepre.
    Sokáig volt egy pici bűntudatom, aztán rájöttem, hogy én a szívemben mindig francia voltam, ha nem is ide születtem.:)

    Ugyanakkor Genfben is megnézzük a tüzijátékot, minden évben. Ez már nem tölt el akkora örömmel..de szeretem.
    Jó a kis családunk, mert 3 nemzet ünnepeit ünnepli, mégis a francia szokások a leginkább meghatározóak. Pl nálunk még mindig áll a karácsonyfa és kint van a dekoráció egészen február 2-ig, ahogyan minden franciánál.:)

    Két napja voltam Genfben, láttam, hogy ott is fent van még a dekoráció. Ez azt jelenti, hogy Svájcban sem január 6-án ér véget a karácsonyi ünnepkör?

    Ja, tagja vagyok több magyar csoportnak és a genfhunnak is, de még egyszer nem voltam a rendezvényeken, ami főként az idő hiányával magyarázható. Tartok kapcsolatot néhány itt élő magyarral,de nem érzem azt, hogy ők a segítsége kívül igazán vágynának baráti kapcsolatokra.
    Így az új barátaim úgy alakult, hogy a franciák és a spanyolok közül kerülnek ki.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez teljesen korrekt. :) Természetesen más a helyzet, ahol a család vegyes náció, ezt össze sem lehet hasonlítani azzal, ahol mindenki magyar. Az egy nagyon érdekes szituáció.
      Bevallom, én is kacérkodtam már a gondolattal, hogy változik ez meg, pl. ha az egyik gyerekem egy külföldit választ párjául.
      Nyilván az is más, aki érzelmi alapon közelít a dolgok felé, mint ahogy írtad.
      Nekem azzal bajom leginkább. aki "bort iszik és vizet prédikál". :)

      Törlés
    2. Igen, nálunk tényleg más a helyzet.
      Erős a francia vonal, mert az én szüleim már nem élnek, így Julien családja vált az életünkben a központ családdá. Ők pedig franciák és svájciak vegyesen...plusz az én vágyaim, persze, hogy a francia szinte mindent visz.
      Ettől függetlenül sosem tagadom le, hogy magyarnak születtem. Most viszont a francia állampolgársági vizsgámra készülök.

      Törlés
  3. Én úgy vagyok ezekkel (Londonban élek) hogy beilleszkedni=elfogadni a szokásokat, integrálódni=azzá válni. Beilleszkedni kötelező, különben nem fogja jól érezni magát az ember, azzá válni az lehetetlen, ez csak egy illúzió, ha valaki integrálódni szeretne. Másképpen, persze hogy elfogadom a szokásokat, buszon, közértben, munkában, iskolában, utcán... De ha megkérdezik ki vagyok és honnan jöttem, akkor magyar vagyok és Magyarországról jöttem. Nálunk itthon a Jézuska hozta az ajándékot, az iskolában a Mikulás, nálunk december 6-án hozott a Mikulás ezt-azt, az iskolában nem, de ezek a különbözőségek nem zavarják az itteni életünket.

    VálaszTörlés