Megkérdeztem ismerőseimet, mi jut eszükbe először
Svájcról.
Akik jártak már itt, kivétel nélkül a természet
szépségeit emelték ki, vagy a csokit, a sajtot, a bicskát. Többen a bankokat
említették, vagy azt, hogy Svájc rendőrállam.
Mindenkinek igaza van, ezek mind pontos, találó észrevételek.
Érdekes módon a demokráciát kevesen említették, pedig ez
is többször szóba kerül Svájccal kapcsolatban, mint irigylésre méltó elem.
Különböző fórumokon sokszor hallom, hogy „Svájcnak
könnyű, nem volt 500 éve háború itt.”
No, igen a nagy háborúkba nem léptek be, talán azért,
mert nem értek rá. J
Ez most viccesen hangzik, de aki elolvassa az alábbiakat,
maga is meglepődik, hogy a svájciak milyen sokszor álltak harcban, – magukkal.
Parlament - Bern
Ennek eredménye az a több száz évig tartó folyamat,
amivel kialakult a demokratikus államberendezkedés.
Nem volt egyszerű a konföderáció kialakulása, hisz
összhangba kellett hozni a különböző érdekű, nemzetiségű, vallású kantonok
életét.
A svájci konföderáció első formája már
a XIII. században megtalálható. Alapja három völgy, Uri, Schwyz és Unterwalden
lakóinak 1291. augusztus 1-én
kötött szövetségi szerződése.
E három völgy lakói, a zavaros időkre
való tekintettel, ünnepélyes kötelezettséget vállaltak, hogy egymás javait,
érdekeit kölcsönösen megvédik és tiszteletben tartják.
1332-ben a fenti szövetség Luzern város
csatlakozásával megerősödött, keretei pedig kitágultak.
Bem és Zürich azonban, amely két város ebben az időben hol
egymással, hol pedig az ausztriai házzal állott folytonos harcban, csak
1351-1353-ban csatlakozott az osztrák járomból felszabadult Glarus és Zug
kantonokkal együtt a négy hegyvidéki kantonból álló szövetséghez.
A konföderáció ekkor már nyolc
államból tevődött össze, 1386-ban, valamint 1388-ban nemcsak sikerrel harcolt,
de döntő győzelmet is aratott az osztrákok felett.
1481-ben összehívott stanzi diétán, az
ott elfogadott egyezmény nemcsak a konföderáció meglazult kötelékeit erősítette
meg, de lehetővé tette két új kantonnak: Fribourg és Solothurn-nak a
belépését is.
1501-ben Basel és Schaffhausen,
majd 1513-ban Appenzell lépett a konföderációba, s velük a kantonok
száma 13-ra emelkedett.
Ez az állapot 1798-ig tartott, anélkül,
hogy a kantonok számában változás történt volna.
Alkotmány nem volt, csupán 13 szuverén
kanton kötött szövetséget. Mégis, ez a majdnem három századot tevő időszak nem
nevezhető békésnek a konföderáció történetében.
A különböző szövetséges kantonok közötti
és főképpen vallási kérdésekből eredő háborúk, forradalmi mozgalmak kísérték, ugyanis
végig ezt a korszakot, nem egyszer nehéz helyzetbe sodorták a konföderációt.
A legnagyobb problémát ezekben az időkben az okozta, hogy
a nemesség, vagy néhány vagyonos család próbálta kizárni a népet a
döntéshozásból. Ez odáig fajult, hogy 1798-ban Vaud vidéke a franciák segítségét
kérte. A hadsereg egészen Bernig vonult, el is foglalva azt.
A franciák saját mintára szerettek volna köztársaságot
csinálni, de ez az adott körülmények között nem valósulhatott meg, hisz a
népesség három különböző fajból — német, francia, olasz — tevődött össze, és
végül, ahol a faji, nyelvi különbségek mellett — a Reformáció óta —, vallási
szakadás is történt, ennek megfelelően egyes
kantonokban protestánsok, másokban katolikusok jutottak hatalomra, elképzelhetetlen
volt egy francia mintájú centralizáció, amely ezt a faj és szokásban eltérő,
erkölcsökben pedig különböző súlyú népességet kormányozni és igazgatni tudta volna.
Napóleon éles szemével ugyanis hamar
észrevette, hogy a «centralizáció nem alpesi
virág», és
1803-ban Párizsba hívatta a két párt vezető embereit egy új alkotmány
kidolgozása érdekében.
December 12-én St. Cloudban tartott kihallgatás
alkalmával a svájci delegáció tagjai előtt világosan kifejtette azokat az
indító okokat, amelyek őt a föderatív megoldás mellé állították.
«Minél többet gondolkozom» — mondta, —
«országuk különleges természete, s az azt alkotó elemek sajátossága felett,
annál inkább erősödik bennem az a meggyőződés, hogy országukat lehetetlen
egységes kormányzati rendszernek alávetni, mert hiszen minden a föderális
berendezés szükségessége felé vezet.
Micsoda különbség van például az Önök
városi és hegylakói között. Ki vármák-e Önök a demokratikus kantonokat arra
kényszerítem, hogy ugyanazon kormányzat alatt éljenek, mint a városok; vagy
gondolnak-e arra, hogy a városokba bevezessék a tiszta demokrácia rendszerét?
Önök képtelenek lennének egy központi kormányt elviselni.
Napóleon az «Acte de médiation»-ban új konstitúciót adott
a svájci népnek (1803).
Visszaállította a kantonok
szuverenitását, hogy véget vessen a központosítás és a kantonális rendszer hívei
között elfajult harcnak.
Svájc ismét konföderáció lett,
berendezésében azonban már meghaladta az államszövetség (fédération des États)
fogalmát, de még nem érte el a szövetséges állam (État fédératif) fokát.
Az Acte de médiation-nal a konföderáció
keretei is kitágultak, mivel a 13 régi kanton mellé 6 új — St.Gallen,
Graubünden, Aargau, Thurgau, Tessin és Vaud — kanton lépett be a konföderációba.
Napóleon bukása azonban Svájc életében
is változást idézett elő. A bécsi kongresszus
(1815) elismerte az ország függetlenségét és egyúttal Svájchoz csatolta Valais,
Neuchatel kantonokat, valamint a francia
direktórium által 1798-ban annektált genfi
köztársaságot. A
konföderációban a kantonok száma így 22-re emelkedett, amelyeknek semlegessége,
és területi sérthetetlensége Ausztria, Anglia, Portugália, Poroszország és
Oroszország által 1815. szeptember 20-án aláírt bécsi aktában nemzetközileg végleges
elismerést is nyert.
Az 1815-ös szövetségi paktum nem
felelt meg Svájc érdekeinek. A konföderációnak
ugyanis megvolt a nagy alaphibája: a
központi hatalom gyengesége. Ehhez járult a kantonok széleskörű függetlensége,
követeiknek adott ellentétes utasítások, amelyek állandó zavart és folytonos
nyugtalanságot okoztak a konföderáció belső életében.
Az 1830-as franciaországi események
itt is változást idéznek elő. Ezeknek hatása alatt ugyanis a berni patríciusok
s a többi arisztokratikus kanton vezetői kiejtik kezükből a hatalmat és a nép
befolyása közügyek intézése tekintetében állandóan nő. Néhány hónap alatt 12
kanton módosítja demokratikus irányban alkotmányát, egyes helyeken minden
megrázkódtatás nélkül, máshol forradalmi úton.
Basel megtagadja vidékétől az
aránylagos képviseleti jogot, ami véres harcra és a baseli kanton
kettészakadására — Basel-város és Basel-vidéke — vezet (1833).
A politikai zavarokat vallásiak követik Aargau kantonban
pl., az új alkotmány miatt kirobbant véres harc után, a protestánsok leverik a
katolikusokat (1841), bezáratják a kanton
nyolc katolikus zárdáját, elkobozzák annak javait. Ennek következménye a luzerni
liberális kormány bukása s a szélsőséges katolikus pártok vezéreinek uralomra
jutása lett, akik 1843-ban titkos konferenciára hívták össze a katolikus kantonok
vezetőit, azon ürügy alatt, hogy vallásuk veszélyben forog.
Ennek megvédése céljából a fenti
kantonok egy külön ligát, úgynevezett Sonderbund-ot alapítottak. Az 1847-ben
Bernben összeült diétán a Sonderbund-ba tömörült kantonok kijelentették, hogy
mindaddig külön szövetségben maradnak, míg a bezárt klastromokat vissza nem kapják
és a jezsuiták kérdését le nem veszik napirendről.
Ezeket a feltételeket a berni diéta
visszautasította, aminek következménye természetesen általános fegyverkezés
lett. Huszonöt napos hadjárat után azonban a többségi kantonok csapatai, Dufour
tábornok vezetése alatt, elfoglalják Fribourgot s kapitulációra kényszerítik a kisebb
kantonokat Luzernnel együtt és ezzel az egész háború befejezést is nyer.
Az új alkotmányt még abban az évben valamennyi
kanton elfogadta, úgy hogy az 1848 szeptember 12-én kihirdetést is nyert.
Az 1848-as alkotmány gyökeres
változást jelentett Svájc életében. A kantonok eddigi
államszövetségi rendszere
(Staatenbund) átalakult szövetséges állammá Bundesland), amely már erőt,
állandó szervezetet biztosított a konföderációnak nemcsak a belső rend fenntartása
érdekében, de a külfölddel szemben is.
A kantonok megmaradtak mint államok, de
mellettük egy új központi hatalom, a szövetséges állam keletkezett. Az új konföderációnak
már önálló szervei vannak, amelyek részben a nép, részben a kantonok
képviselőiből tevődnek össze. Ezek: a szövetséggyűlés
(assemblée
fédérale), szövetségtanács (conseil fédéral) és
a szövetségi bíróság (tribunal fédéral). A
szövetséggyűlés, mint törvényhozó hatalom, két házra oszlik: a nemzeti tanácsra (conseil national), amelyet a svájci
lakosság összessége választ és az államok tanácsára (conseil des États). Ez utóbbi, az
amerikai szenátus hasonlatosságára, a kantonok két-két kiküldöttéből alakul.
A
végrehajtó hatalmat a szövetséggyűlés által választott s 7 tagból álló szövetségtanács
(conseil fédéral) gyakorolja. Az új alkotmány, a belső rend és a nemzeti függetlenség
megvédése céljából a hadsereg feletti rendelkezési jogot a konföderációnak tartja
fenn.
Egységesíti a pénzt, a súly és hosszmértéket
és a postát. Ezeken kívül a kantonok lemondottak a puskapor gyártásáról s
vámügyek tekintetében elismerték a konföderáció kizárólagos jogát.
1872-ben a szövetséggyűlés a 48-as
alkotmány teljes revízióját határozta el, a két ház rövid idő alatt új
alkotmánytervezetet fogadott el, amely erősen centralisztikus szellemben
készült. Nemcsak a katonai ügyek teljes egységesítését célozta ez a tervezet,
de a magán- és büntetőjog, valamint a polgári és büntető eljárás egységesítését
is keresztül akarta vinni. Bár újabb népjogokat is vezetett be (fakultatív
referendum, nép kezdeményezési jog), mégis az 1872 május 12-én megtartott
népszavazás 261.071 szavazattal 255.609 ellenében, valamint 13 kanton 9
ellenében az új alkotmánytervezetet elvetette.
A revízió iránti mozgalom azonban nem csökkent,
ellenkezőleg, napról-napra nagyobb méreteket öltött. Rövid idő alatt új
alkotmánytervezet készült, amely azonban távolról sem volt olyan központosító
színezetű, mint az 1872-es tervezet s elfogadhatóvá vált a kantonális
függetlenség hívei részéről is. Az új alkotmánytervezet 1874 április 19-én
tartott népszavazáson elfogadták.
Az 1918-as revízió a proporcionális választási
rendszert vezette be a nemzeti tanácsi választásokat illetőleg, az 1921-es
pedig a fakultatív referendumot biztosította a nép részére bizonyos nemzetközi
szerződések tekintetében.
A részleges revíziók nagy előnye az, hogy
a föderális alkotmány módosítását, szükségszerű fokozatos fejlődését mindig
lehetővé teszik s ez által az alkotmányos élet nyugodt menetét rázkódtatás
nélkül biztosítják.
A rövid történelmi áttekintéssel látható,
hogy Svájc alkotmányos életének főbb mozzanatait, kialakulása nem napi termék,
hanem hosszú, és sokszor keserves századoknak lassan megérlelődött
gyümölcse, amely eredeti és sajátos intézményeiben sok érdekességet mutat
különösen a többi ország közjogi és közigazgatási intézményeivel szemben.
Amikor elolvastam az írásom forrásául
szolgáló könyvet, mely Ajtay Gábor tollából született, magam is meglepődtem.
Nem gondoltam, hogy ilyen komoly belső
harcok után alakult ki a jelenlegi helyzet.
Bár nem vagyok állampolgár, így sok
hiányosságom van még az ország működésével kapcsolatban, de a saját meglátásom
szerint – jól vizsgázik a rendszer.
Bundesrat 2013
Forrás: Ajtay Gábor: A svájci
demokrácia
Ez nagyon érdekes volt, köszi!
VálaszTörlés